Józsi bácsi és a tarhonya

Józsi bácsi sokat megélt, elképzelt személy. Bármelyik létező Józsi bácsi magára ismerne, az csak a véletlen műve lehet. Tekintettel arra, hogy nagyon szereti a hasát, ha visszaemlékszik a diákkorára, először a menza jut az eszébe. Ahogy ő nevezte, az "egyenkaja". Eszi, nem eszi, nem kap mást. Nagyon nem szerette a menzát. Az ételek egyhangúsága, no meg íztelensége mellett az sem tetszett neki, hogy alig beszélgetnek vele. Csöndben, némán kellett (volna) falatozni, a konyhások is legfeljebb csak akkor kiabáltak vele, ha eltört egy tányért vagy éppen a cseresznyemaggal őket találta el. Teltek-múltak az évek és Józsi bácsit az unokái elvitték egy divatos gyorsétkezőbe. Csodálkozva nézett körül, hiszen csillogott-villogott minden. Ámulva nézte végig a választékot, a felét se értette a zömében angol szavaknak, végül rábökött egy menüre. Pillanatok alatt befalta, az ízeket nem érezte, hiszen nem volt rá idő. Mindenki sietett, kapkodott és rohant. Kérdezett volna, de nem értek rá válaszolni. Miután megevett mindent, szörnyű éhséget érzett. Rendelt egy másik menüt és döbbenten tapasztalta, hogy az ízek nem változtak. Próbált panaszkodni, de nem értek rá foglalkozni vele, hiszen a gyors tempóba ez valahogy nem fért bele. Egy nap, mikor éppen megszokott déli sétájára indult, meglepődve fedezte fel régi, kedvenc kisvendéglőjét. Kissé félve lépett be az ajtón, ám meglepetésére a pincérek felismerték. Leült a megszokott helyére, megkérdezték tőle, hogy érzi magát, mi történt vele az elmúlt hónapokban. Beszélgettek vele! Majd rendelt egy kisfröccsöt és ráérősen olvasgatta az étlapot. Megakadt a szeme a pörköltön és összefutott a szájában a nyál. Kissé elszontyolodott, amikor azt látta, hogy nokedlivel szolgálják fel a kedvenc ételét. Ő tarhonyával imádta. Megkérdezte a pincéreket, mi lenne, ha tarhonyával készítenék el a pörköltet. Józsi bácsi kedvenc kisvendéglőjében ez nem okozott problémát. Hamarosan boldogan lapátolta be a hatalmas adagot. Ajándékba még egy kávére is meghívták. "Jöjjön vissza máskor is!" Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük Józsi bácsi boldogságát. Szerintem a héten is egyszer a kisnyugdíjából, biztosan beül egy pörköltre. Tarhonyával. Mert ő úgy szereti.

Pistike 2

Így a vizsgaidőszak mozgalmas napjaiban sajnos a bejegyzésekre is kevés idő jut. Hivatkozhat az ember "napjaink rohanó világára", ám valljuk be őszintén néha egy kis csend bizony elkél az emberfiának. Ezt a csendet törte meg néhány mindenre elszánt blogbejegyzést olvasó kérdése arra vonatkozóan, hogy miért adtam az előző írásomnak a Pistike címet. Ez teljesen szándékos volt! A "legendás hírű" Pistike, annyi vicc főszereplője valójában az én képzeletbeli (minő szerencse!) középiskolai osztálytársam volt. Egyszer még anno az 1970-es évek végén a történelemtanárunk arra vetemedett, hogy a következő kérdéssel motiváljon minket: Ki a XX. század leghíresebb embere? Nem könnyű kérdés, ám a motivációnkat (bizonyára meglátta bárgyú tekintetünket) tovább erősítette: Aki megmondja, az kap egy csokit. És ekkor jött el Pistike nagy pillanata! Kissé sportszerűtlenül bekiabálta a helyes megfejtést: Lenin! Az osztály hatalmas tapsviharban tört ki, egyrészt azért mert végre kikerültünk a kínos helyzetből, másrészt abban reménykedtünk, hogy több ilyen kérdést nem kapunk már az órán. Pistike diadalittasan ment ki a csokijáért, majd visszafelé jövet maga elé suttogta: Bocsáss meg Sandokan, első az üzlet! Mi lehet Pistike üzenete napjainkban? Úgy gondolom, hogy a jelenlegi generáció csak annyira utilitarista, mint amennyire az enyém volt. Aminek láttuk értelmét, azt szívesebben tanultuk már abban az időben is. A mai kor gyermeke, hasonlóképpen gondolkodik. Ez komoly tantervi kérdés, nevezetesen csak az legyen benne, ami hasznos? Annak idején még utilitarista lobbisták is szerveződtek az angol nemzeti tanterv körül. Ma milyen lobbisták vannak? Meg lehet mondani azt, hogy akár csak három évre előre, hogy mi lesz hasznos a jövő generációja számára. Dewey két dolgot emelt ki az információszerzést és a problémamegoldást. Van benne valami. Na de Pistike csokija....

Pistike

Az évindító bejegyzésemet szándékosan indítottam egyik nemzetközi példaképem, Jerome Bruner gondolatával. Leegyszerűsítve a bruneri üzenetet egy közismert mondás jut az eszembe: "Nincs új a Nap alatt." Tanulmányozva a hazai és nemzetközi neveléstudományi, különös tekintettel a tantervelméleti és tanulástudományi trendeket, sokszor a fenti gondolat jutott az eszembe. A tanulási motivációról, a tanulói tevékenykedtetésről, a képességfejlesztés jelentőségéről "szekérderéknyi" tanulmányt olvastam. Kis túlzással számomra úgy tűnik, hogy a pedagógiai kultúra fényévnyi lemaradásban van a neveléstudomány jelzett területeinek tudományos fejlődésével szemben. Mi történik, hogy a több évtized óta "forró témák", azok kutatási és tudományos eredményei csak csekély mértékben "mennek át" a gyakorlatba. Mi a helyzet a tanulói és a tanári attitűdökkel? Valóban egyhelyben topogunk vagy tétova lépéseket teszünk néhol előre, hol meg nagy bakugrásokat hátrafelé? Még szerencse, hogy az év elején vagyunk, van még 358 napom, hogy megfogalmazzam a válaszaimat. :-)

2012

Tudom mazochizmusnak tűnhet, de az ünnepek környékén kezembe akadt Jerome Bruner: Valóságos elmék, lehetséges világok című munkája, ami 2005-ben jelent meg magyar nyelven. A könyv valójában egy esszégyűjtemény, amiben Bruner 1980-1984 közötti írásai jelentek meg. A nevelés nyelve című tanulmánya elején az alábbiakat olvashatjuk (104-113.old.) 

"Zavaros időket élünk, és aggódnunk kell azon, hogyan is neveljük gyermekeinket. Súlyos problémáink sok forrásból erednek - elsősorban abból, hogy nem láthatjuk előre változó társadalmunk jövőbeni képét, s így nehezen tudjuk rá felkészíteni a következő nemzedéket. Témám, a nevelés nyelve, távolinak tűnhet a társadalmunk gyors és viharos változásai keltette gomolygó problémáktól. Mielőtt azonban teljesen kimerülnék, mégis megpróbálom bemutatni, hogy ha kulcsot kívánunk találni a nevelés nyelvének válságára, az nem olyasmi, mint ha tudományosan pepecselnénk, miközben Róma ég. A társadalmi változások mélyén ugyanis a tudással, a gondolkodással és a tanulással kapcsolatos felfogásunkat érintő, mélyreható változásokra is gyakran rábukkanunk."

Csoda, hogy nem tudtam letenni az írást? :-)

Nem engedünk a 78-ból

Nagy oktatáspolitikai tévképzet, hogy törvények és tantervek irányítják az oktatási rendszert, főként nem az osztálytermi gyakorlatot, a diákok pedig egyenesen a 21. században szeretnének élni. Az egy tanterv-egy törvény logika már réges-régen megbukott. Az 1978-as tanterv inerciája jelentős mértékű, ám ne feledjük, hogy abban az időben Ralph Tyler curriculum-elméletét a hazai viszonyokhoz sikeresen adaptálták. Gondolok itt elsősorban arra, hogy ez volt az első olyan tanterv, amelyik differenciálta a tananyagot (törzsanyag, kiegészítő anyag) és a követelményeket (optimum, minimum). Ugorjunk 100 esztendőt! Az 1878-as tanterv jelentős mérföldkő a hazai neveléstörténetben. Kármán Mór válogatott pedagógiai műveinek kiadásakor Faludi Szilárd a könyv előszavában így írt: "...nem fedi teljesen a hagyományos herbarti és herbartiánus szellemet, túlhaladja annak ridegségét és egyoldalú tanárszempontúságát, s a tanulói személyiség tiszteletének, a tanulói aktivitás igénybevételének olyan tendenciáit árulja el, ami szinte átmenetet mutat a herbartizmusról egy másfajta, modernebb, demokratikusabb és humánusabb pedagógiai szemléletmódra." Kármán Mór korát megelőzve életszerű, mindennapi példákkal egészítette ki a herbarti tantervelmélet ismeretközpontúságát, ami nem pusztán a matematika esetében, hanem az "ügyességek rendszerében", azaz a képességek fejlesztésében is megjelent. Még egy ugrás és 1778-ban vagyunk. Egy évvel a Ratio Educationis bevezetése után. Ebben a korban még nem ismerték a tantervi beválásvizsgálatot, implementációs stratégiáról nem is beszélhetünk, ám figyelemre méltó a Ratio idejéből az a megállapítás, amely szerint: "Ki remélhet eredményt, ha az emlékezetet a császárok, királyok és vezérek névjegyzéke tölti be? A fejlődésben levő gyermek számára inkább ártalmas ez az eljárás, mint hasznos..." Nem engedünk a 78-ból. De melyikből?

A pedagógiai tervezőasztal

A  A belsőépítészek, a mérnökök, az autógyártó szakemberek pontosan tudják, hogy a tervezőasztalon nagy dolgok dőlnek el. Az a cég, amelyik versenyképes akar maradni a piacon, szisztematikusan kezeli a változásokat, valamint többféle kreatív megoldásban gondolkodik. Ezek az ambiciózus célkitűzések azt is jelentik, hogy az innovációs programok tervezőasztala közös, a tervezés kooperatív munka eredménye. Mi a helyzet a pedagógiában? Némi optimizmussal tételezzük fel, hogy létezik tervezőasztal és a pedagógusok végiggondolják azt, hogy a következő napon mit, hogyan fognak tanítani az osztályteremben. A jelenetet könnyű elképzelni. A délutáni szakkörök, korrepetálások, dolgozatjavítások és a családi teendők után – eléggé fáradtan – leülnek az asztalhoz és megírják az óravázlatokat, néhány konkrét feladatot vagy dolgozatot is készítenek. Mindezt egymagukban teszik, némi kapaszkodót jelentenek számukra a tankönyv és a munkafüzetet, a pedagógiai tapasztalat, valamint a jól bevált módszerek és technikák. Természetesen ebben az esetben a legnagyobb hozzáadott értéke a pedagógus személyiségének van, ám még ez sem elég ahhoz, hogy tanulásközpontú tervezésről beszéljünk. Ne feledjük azt, hogy a tanításközpontú tervezésben a célok megfogalmazása erőteljesen a filozófiára épül, jellemző a tananyag primátusa és legtöbbször kellően részletes, fragmentált, tantárgyakra, leckékre és órákra lebontott formája. Nem véletlen, hiszen a tanításközpontú tervezés két alapkérdésre igyekszik a választ megadni: (i)  Mit tanítsak? (ii)  Hogyan fogom tanítani?

Az első kérdésre kényelmesen, rutinszerűen is válaszolhatunk: ami a tantervben vagy a tankönyvben benne van. Ne intézzük el egy egyszerű kézlegyintéssel ezt a választ és tegyük a „komolytalanságok szemetesvödrébe”! Megkockáztatom, hogy az oktatási rendszer „mélystruktúrájában” jelentős mértékben megtalálhatjuk ezt a tényezőt, sőt az osztálytermi gyakorlatot is meghatározza. A tananyag kiválasztásában és elrendezésében a hagyományok, a tantárgyak és a didaktika inerciája mellett jelentősek a tudományos és az oktatáspolitikai szempontok. 

A tanulásközpontú tervezés nem a célok-tananyag-követelmények „háromszögében” gondolkodik. Tágabb megközelítésben maga a tanulásközpontú paradigma a tervezés-fejlesztés-értékelés egymásra építettségében ragadható meg. Nota bene, a tervezőasztal közös, a munka erőteljes tanári együttműködést igényel. A tervezés időigényesebb, ám lényegesen kreatívabb és szakmailag élménydúsabb folyamat, mint a tanításcentrikus tervezés esetében. Majdnem olyan, mint a belsőépítészek, a mérnökök és az autógyártó szakemberek esetében. Megkockáztatom, sokkal izgalmasabb.

Még mindig a kreatív iskola

A tegnapi írásomat többször is végigolvastam. Bevallom őszintén, tőlem szokatlan módon kissé pesszimistára sikeredett. Az rendben van, hogy a legnagyobb kreativitás guruk azt állítják, egy minimális stressz kell a kreativitáshoz, ám nem az volt a célom, hogy a kedves olvasóimat túlzottan felidegesítsem. Szóval evezzünk nyugodtabb vizekre, ami azért valljuk be őszintén ma Magyarországon, 2011-ben a Duna alacsony vízállása ellenére sem egyszerű feladat. Munka közben gyakran hallgatok klasszikus zenét, amire az utóbbi években nagyon rászoktam. Több milliárd földlakóval együtt Mozartért rajongok, amiben semmi meglepő nincs. Ma rábukkantam egy filmjelenetre (http://www.youtube.com/watch?v=-ciFTP_KRy4), ami a kreatív iskoláról szól. Salieri és Mozart. A verejtékszagú uniformizáltság és a könnyed zsenialitás. Fantasztikus jelenet, kitűnő zenével, sátáni kacajjal, félelmetes gesztusokkal és mimikával. Tudom, hogy Mozart csak egyszer születik a világtörténelemben. Valójában utánozhatatlan, Howard Gardner szavaival élve: rendkívüli. A kreatív iskola attól jó, hogy ott minden gyermek megtalálhatja azt a területet, amiben (ha nem is Mozart-i magasságokig) megtalálhatja önmagát, feledezheti az "elemét". Vö. Ken Robinson: The Element. A kreatív iskolában mindenki elemében van. Ettől utánozható.