2015. szeptember 28., hétfő

A tananyag csapdájában

Régóta érzem, hogy a tananyagnak meghatározó ereje, primátusa van az oktatásban. Szinte nincs olyan terület, amelyet ne határozna meg az alábbi kérdés: Mit tanítson az iskola? 1777 óta törvények, tantervek és tankönyvek több-kevesebb (inkább ez utóbbi) sikerrel próbáltak meg választ keresni erre az egyre bonyolultabbá váló kérdésre. A jelzett évszám nem véletlen, az I. Ratio Educationis kiadásának az éve, Mária Terézia az állami szabályozásban látta a felvilágosult abszolutizmus értékeinek és filozófiájának hatékony megvalósítását az oktatásban. Az uralkodó úgy gondolta, hogy fizetett hivatalnokok segítségével próbál meg válaszolni a fenti kérdésre, központilag szabályozza és írja elő a tanítandó tananyagot. E tekintetben kétségtelen tény, hogy ő volt az első, ám némi szarkazmussal megállapítva, nem az utolsó. A hatalomgyakorlási technikák finomabbá váltak, a fizetett hivatalnokok mellé tudományos intézmények, kutató és fejlesztő intézetek, szakszervezetek, civil szervezetek és nem utolsó sorban szakértők zárkóztak fel. Hol élénk vita alakult ki a tantervi kánon mibenlétéről és részletes leírásáról, máskor néhány küldetéstudatban gazdag, az uralkodó köreihez tartozó, ahhoz kötődő emberek döntöttek a kérdésben. A kánonviták fellángoltak, majd lecsendesedtek. A XX. század vége óta folyamatosan azt érzem, hogy a focihoz és az oktatáshoz mindenki ért. Kis túlzással, lassan 10 millió szövetségi kapitány és ugyanennyi pedagógiai szakértő országa leszünk. Félreértés ne essék, nincs azzal baj, ha élénk társadalmi vita bontakozik ki az oktatás kérdéseiben (ennek a hiánya napjainkban különösen érzékelhető), ám a tananyag csapdája valahol a "tudatlanság öntudatánál" kezdődik. A tananyagnak azonban nemcsak mélystruktúrája, hanem csapdája is van. Mária Terézia világa még egyszerű, belátható volt, a második ipari forradalom azonban a XIX. század végén már alapjaiban is megremegtette a tananyagközpontú oktatást. Az iskola azonban még védte ősi bástyáit, a változásra (annak ritmusa össze sem hasonlítható napjaink pörgésével) az oktatási rendszer a labdarúgásban jó ismert szurkolói buzdítással reagált: "Mindent bele!" Ez a szemlélet jól tetten érhető az 1978-as Nevelés Oktatás Tervében, közismertebb nevén: a '78-as tantervben. Bár az az első olyan tanterv hazánkban, amelyik differenciálja a tananyagot, ám a pedagógia gyakorlata (nem meglepő módon) egyszerűen összeadja a törzs és kiegészítő anyagot. Ezt követően  hazai oktatás mind a mai napig a tananyagcsökkentés lázában ég. Az elv egyszerű: végy el négy királyt, hat képletet, öt földrajzi helyet és nyolc irodalmi életrajzot és a rendszer rögtön képességfejlesztő lesz. Kétségtelen tény, hogy a dolog ennél bonyolultabb. A tananyaggal foglalkozó nemzetközi összehaasonlító tanulmányok egyértelműen jelzik, hogy a probléma nem mennyiségi, hanem strukturális. Milyen mértékben kapcsolódnak egymáshoz az egyes tantárgyak tananyagai, mennyiben eszközei a fejlesztésnek? A kérdések nyilvánvalóan költőiek. A tananyag legnagyobb csapdája az, hogy 1777 óta (nem csoda) darabokra hullt, a magolás és a diktálás (már Mária Terézia korában is kritika tárgyát képezte) továbbra is uralkodó az iskolákban. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a pillanatnyi memória intenzív megterhelése másképp nem is mehet. A diákok azonban furfangos, eszes lények. A tanyag ez utóbbi csapdájára hihetetlen sebességű felejtéssel válaszolnak. Úgy csinálnak, mintha figyelnének, a tényanyagot bemagolják, az éppen aktuális tantárgyi dolgozatot több-kevesebb sikerrel megírják. A megértést, a megtanultak alkalmazását felejtsük el, a magasabb rendű gondolkodási műveletekre nincs idő. Az uniformizált világban a kreativitás szinte már szitokszóvá válik. A tananyagközpontúság hívei ünnepelnek, kényelmesen hátradőlnek a karosszékeikben. észre sem veszik, hogy ők is csapdába kerülnek. Valójában a tananyag győzött, Mária Terézia meg odafent mosolyog. 

2015. szeptember 2., szerda

Kompetenciadeficit

Még a nyári szünet kezdetén talákoztam egy régi, kedves ismerősömmel. Sok mindenről beszélgettünk, majd egyszercsak váratlanul megjegyezte: "Miért nem folytatod a blogodat? Olyan kár, hogy abbahagytad." Fogalmam sincsen, hogy akkor, abban pillanatban mit válaszoltam. Ismerve magamat, valószínűleg válasz helyett inkább eltereltem a szót más témára, esetleg némi vigyorgás közepette néztem magam elé. Azóta pár hónap eltelt, a nyári szünet is véget ért, kezdődik egy új tanév. Ráadásul néhány magyar és angol nyelvű tanulmányt is le kellett adnom, nem beszélve a nyári élményekről. Valamelyik nap, amikor már alig láttam a billentyűket, kimentem egy kicsit sétálni a levegőre. Eszembe jutottak "öreg barátom" szavai. Aztán rájöttem, hogy van bennem ismét annyi mondanivaló, hogy hetente egy blogbejegyzést írjak. Az elhatározást még nem követte azonnal tett, ám a mai napon pontot tettem egy elég komoly összefüggéseket feltáró tanulmány végére. Nem kell megijedni, nem erről fogok az "új generációs" blogbejegyzésemben írni. 2002-ben érlelődött meg a Nemzeti alaptanterv felülvizsgálatának a terve. A tervet hamarosan koncepció, majd a revízió folyamata követte. Egyik alapvető célkitűzés a kompetencia alapú tartalmi szabályozás rendszerének az erősítése volt. Ha nem is német értelmezésben, de túl voltunk az első PISA-sokkon. 2004-ben az alaptanterv bevezetését követően egyre több konferencia, műhelymunka, szeminárium, tantestületi értekezlet, munkaközösségi megbeszélés foglalkozott a kompetenciafejlesztéssel. Nem utolsó sorban a média is felkapta a témát. Sokan már ekkor divatnak vélték, egyre több lett a kompetenciaszakértő, Hirtelenjében nagyon sok kompetencia alapú tankönyv, program és kerettanterv került a forgalomba. Nem tudom, mikor és hol ütötte meg először a fülemet a kompetenciadeficit kifejezés. Arra biztosan emlékszem, hogy felkaptam a fejemet, olyan furcsán hangoztt. Az igazat megvallva, Homérosz hexametereit, Sting és Mozart zenéjét szívesebben hallgatom. Természetesen ismertem a korábbi hazai és nemzetközi tudászintmérések eredményeit, pedagógusként a gyakorlatban is érzékeltem a képességfejlesztés nehézségeit. Ám ezzel a kifejezéssel sokáig nem tudtam megbarátkozni. A kifejezés azonban elindult hódító útjára, mit sem törődve azzal, hogy mindig kirázott a hideg, valahányszor meghalottam vagy olvastam. Kompetenciadeficit. Néhányan szinte hamiskás mosollyal ejtették ki a szájukon, valami olyan kifejezéssel az arcukon, mint amikor citromba harap az ember. Mint a jól ismert Tiborc panasza teljesedett volna ki a magyar oktatásügyben, olyan hatása volt a fogalomnak. Azóta több mint egy évtized telt el. A legutóbbi interjúkat követő visszajelzésekből tudom, hogy komoly bátorság kell ahhoz is, hogy az emberfia a kompetencia szót kiejtse a száján. Úgy gondolom, hogy ez nem bátorság, hanem szakmaiság kérdése. Az igazán vájtfülűek természetesen hivatkozhatnak az ír oktatási minisztérium néhány nappal korábbi anyagára, amelyben szívesebben használják az életképesség kifejezést. Képzeljük el, ha ott az "életképességdeficit" fogalom indulna el hódító útjára. A kompetenciadeficitet azonban valahogy azóta megszokta a fülem. Valójában nem is a hallásommal van a baj, hanem az utóbbi évek fejleményeivel. Akárhová nézek, akármerre járok egyre inkább értem a kompetenciadeficit kifejezést. Nem igazán tölt el örömmel, sőt valahol mélyen még szörnyű és keserű érzés is. Mit szólna ehhez Homérosz, Sting vagy akár Mozart? Kit érdekel? "Kicsit szörnyű, kicsit keserű, de a miénk! "