2012. február 24., péntek

A pedagógia ereje

A tegnapi napon a XIII. KERÜLETI PEDAGÓGIAI NAPOK rendezvényén jártam, ahol a kreatív iskoláról tartottam egy előadást. Ebben semmi falrengető nincsen, ám nincs titok abban, hogy szívesen megyek Angyalföldre, hiszen egyrészt itt mindig nagyon sokan vannak, többszázas, lelkes tömeg előtt mindig jó előadást tartani. Másrészt itt a pedagógusszakma ritka nagy megbecsülésnek örvend. Az előadás előtt az ÉV PEDAGÓGUSA díjat adták át. Figyeltem az ünnepelteket és a közönséget egyaránt. Több évtizedes pedagógiai munka eredményeképpen, kissé meghatottan álltak ott a kollégák. Talán arra gondoltak, hogy mit is keresnek ott a rivaldafényben, hiszen ők a gyerekek közt érzik jól magukat. Aztán meghallották a közönség ünneplését, a kollégák hangos tapsát.  Ennél torokszorítóbb pillanatot csak a díjátadás utáni gyermekműsornál éreztem, ahol a diákok varászlatos hangulatot teremtettek, énekeltek, táncoltak és önfeledten mosolyogtak. Mi volt a közös a pedagógusokban és a gyermekekben. A szemek csillogása!! Nehéz volt megszólalnom az előadás elején. Megéreztem, amit ezen a rendezvényen (több éve járok ide) oly sokszor. A PEDAGÓGIÁNAK EREJE VAN! Jó volt ott lenni.

2012. február 22., szerda

A bogyógyűjtők kora

Közeli ismerőseim pontosan tudják, hogy nagyon szeretem a Tantervelmélet kurzusomat. Csak reménykedem benne, hogy a hallgatók is így vannak ezzel. :-) Tudom, hogy maga az elnevezés még riasztó is lehet a laikusok számára, ám a tantervi kutatások eredményei egyrészt gazdagítják a tudományos diszciplínát (tervezés, fejlesztés, értékelés, implementáció) másrészt az interdiszciplináris tendenciák is erősödnek. Ez utóbbi esetében gondoljunk csak a tantervelmélet és a tanulás tudománya vagy éppen az idegtudomány szoros kapcsolatára. A kurzustematika összeállítása során kezembe került Ballér Endre A tantervelmélet útjain (Válogatás négy évtized pedagógiai írásaiból) című, 2004-ben megjelent munkája. A művelődési anyag kiválasztása és elrendezése című, 1978-ban (!) megjelent írásában találtam egy érdekes tantervelméleti "tanmesét", ami számomra 2012-ben egyszerre volt izgalmas és hátborzongató. A történet lényegét továbbgondolva: Egyszer, valamikor nagyon régen éldegélt egy nemzetség. Egyetlen dologhoz értettek, a bogyógyűjtéshez. Ebben nagyon jól érezték magukat, szorgalmasan dolgoztak. Igen ám, de beköszöntött a jégkorszak, a bogyógyűjtőket az éhhalál fenyegette. Ráadásul megjelentek a kardfogú tigrisek, akik megtizedelték a legyengült bogyógyűjtőket. Néhány alternatív gondolkodó elment a Fővarázslóhoz és a Nagyvadászhoz és arra kérték őket, hogy álljanak élére a szükséges változásoknak. Úgy hírlett, hogy a szomszédos nemzetségek halakat tudnak fogni a folyóban, csapdát állítanak a vadlovaknak és még a vérszomjas tigriseket is el tudják riasztani. Első körben a válasz elutasító volt: "Maradjunk bogyógyűjtők! Ahhoz értünk. Ezt szoktuk meg." Igen ám , de jött a jégkorszak újabb szakasza. Még kevesebb bogyó, még több tigris. Mielőtt kipusztult volna a bogyógyűjtő nemzetség, az elégedetlenek száma növekedett. Kiadtak egy módszertani kézikönyvet a kardfogú tigrisek elejtésének 50 sikeres technikája címmel, ami bestseller lett. Betréningezték a bogyógyűjtőket, akik még álmukból felkelve is fejből sorolták mind az 50 sikeres módszert. Egy apró mozzanatról elfeledkeztek. Véget ért a jégkorszak, a kardfogú tigrisek már eltűntek a környékről. A szomszédos nemzetségek messzehordó íjakat és nyilakat készítettek, lángnyelveket csiholtak. Miközben a bogyógyűjtők iskoláiban éveken át részletesen tanulták továbbra is a halfogás fortélyait, a csapdaállítást, no meg a tigrisek elijesztését. Szép történet, komoly tanulságokkal.

2012. február 1., szerda

Nincs új a Nap alatt

Készülök a következő félévre. Tudom, hogy ebben semmi falrengető nincsen, hiszen a felsőoktatásban dolgozók a vizsgaidőszak fáradalmait jórészt hasonló tevékenységgel "pihenik" ki. Kezembe került Fináczy Ernő 1934-ben megjelent munkája, amelyben a XIX. századi neveléselméleteket tekintette át. Különösen az a rész keltette fel az érdeklődésemet, amelyben Herbart és Kármán Mór tantervi nézeteit hasonlította össze.Herbarttal kapcsolatban az alábbiakat írta: "Herbart tette tudatossá, hogy a tanterv nem nyers konglomerátum, hanem szerves alkotás, nem durván összehányt részek együttessége, nem kiklopszi építmény, melynek darabjai ragaszték nélkül halmozódnak egymásra, hanem minden ízében összeillő, egymásba fogózó, jól összeforrasztott művészi alkotás, melynek összessége talán csak sejteti az alkotó részeket, de amely a maga erejét, ellenálló képességét, összhangját éppen ezen részek szoros kapcsolatából meríti." Ennél szebben a tantervi konzisztenciáról talán még maga Homérosz sem írhatott volna szebben. A költészeten túl, a Nap alatt sincsen semmi új.