Nemcsak a tizenötéveseké a világ

Az előző hét slágergyanús témája a PISA-2012 vizsgálat eredményeinek a hazai és nemzetközi kihirdetése és az azt követő elemzése volt. Ezúttal nem foglalkoznék azzal, hogy hány ország oktatáspolitikusa látta igazolva tevékenységét és olvasta ki a saját igazát az adatokból. Hozzáteszem azért a késztetés erős, hiszen a labdát sok esetben jó magasra dobták. Ebben a blogbejegyzésben még a konkrét eredményekről (eredménytelenségről) sem ejtenék egy szót sem. Nyilvánvaló számomra, hogy az olvasóim úgy is tudják a legfontosabb adatokat, nevezetesen matematikából romlottak az eredményeink. A PISA-2012 vizsgálat a háttérváltozók tekintetében arra is rámutat, hogy az utóbbi évtized (megkockáztatom: évtizedek) nem sokat javított/ak a hazai közoktatási rendszer szegreciós hatásain. Kétségkívül ez nem pusztán oktatási problematika, kissé frázisszerűen fogalmazva "komplex kérdés". Bár egy "mérés nem csinál nyarat", még akkor is, ha megrengeti a világot, ám a társadalmi különbségek iskolai leképeződése és ennek szisztematikus javítása valóban több terület beavatkozását igényli. Meglátásom szerint azonban van egy olyan kardinális kérdés, amiről a hazai elemzések egy része hajlamos megfeledkezni, ugyanakkor a nemzetközi trendeket tekintve lényeges terület. Nevezetesen arról van szó, hogy "nemcsak a tizenötéveseké a világ". Hétköznapi hasonlattal élve: "A házat is az alapoktól kezdjük építeni." Amennyiben érzékelhetően szeretnénk javítani az eredményeinken, nem utolsó sorban a fent említett szegregációs hatás csökkentése a szándékunk, akkor a következetes, társadalmi és szakmai konszenzusra épülő, rendszerszintű beavatkozásainkat érdemes a kora gyermekkorral, valamint az iskola kezdőszakasznál elkezdeni. Egyszerűbben fogalmazva, a nagy dolgok ott dőlnek el. A kora gyermekkorral foglalkozó kutatások eredményei egyértelműen jelzik ennek a korszaknak a meghatározó szerepét a későbbi tanulási és gondolkodási folyamatok tekintetében. A támogatásokat és a lehetőségek megteremtését itt kellene elkezdeni. A bölcsődékben és az óvodákban a fejlődés érzékelhető, a kíváncsiság, az akarat, a játékosság, a nyitottság, a kérdezés, a pozitív attitűd (és még sorolhatnám) itt még megfigyelhető. Akik ezeken a helyeken nyitott szemmel járkálnak, könnyen rájöhetnek az ősi igazságra: Nemcsak a tizenötéveseké a világ.

A gondolkodás helyszínei

Meglátásom szerint napjainkban ( a közeljövőben ez fokozottabban így lesz) két megfizethetetlen dolog van az életünkben: az ivóvíz és az idő. Maradjunk ez utóbbinál! Tekintettel arra, hogy újabb naptárreformról nem szólnak a hírek, így a 24 óra (1440 perc, 86 400 másodperc) mindenki számára komoly kihívás. A születéskor várható átlagos élettartam az országos átlagot tekintve a férfiak esetében 71 év (KSH, 2012), ez számomra (jó esetben) a szökőéveket nem számolva 852 hónapot, 3408 hetet, 25 915 napot, 1 554 900 percet és 93 294 000 másodpercet jelent. Ebből a "keretből" sajnos már jópár év, nap, perc stb. eltelt. Ám nem az élet gyors elmúlásról szeretnék írni (nem vagyok filozófus), mégcsak nem is az idő menedzseléséről (time menedzsment szakértő sem vagyok), hanem a gondolkodás helyszíneiről. Hatalmas tévképzet lenne erre nemes egyszerűséggel azt állítani, hogy erre találták ki az iskolát. Miközben a tantervek tele vanak a logikus, a kritikus, a problémamegoldó, a kreatív és még nem tudom, hányféle gondolkodás fejlesztésével, a gyakorlat meglátásom szerint ehhez képest más képet mutat. Rutinszerű példamegoldások, a költő gondolkodásmódját mintaként tekintő verselemzések. A példák szerintem vég nélkül sorolhatók. Az iskola sajnálatos módon nem a gondolkodás helyszíne. Néhány érdekes válasz és még érdekesebb kutatási eredmény szülletett atekintetben, hogy hol is gondolkodunk igazán. Az első négy helyre, különös tekintettel a gondolkodás és kreativitás összefüggéseire a kocsma (nesze neked várható élettartam), a fürdőszoba, a busz és az ágy került. A "fehér asztalnál" nagy döntések születhetnek meg. Nem elhanyagolható tényező, hogy a kocsmában egy egész világot meg lehet váltani. Kisebb léptékben össze lehet állítani egy ütőképes labdarúgó válogatottat, amelyik végre kijut a következő világversenyre. A söralátétekre és szalvétákra rengeteg jó ötletet fel lehet jegyeznmi, az ágy meletti lefekvés előtti olvasásról és a jegyzetekről nem is beszélve. A buszozás (tágabb értelemben az utazás) kitűnő alkalom, hogy végiggondoljunk nagyon sok dolgot az életünkben. A közeljövő problémáinak a jelentős részét is képesek vagyunk megoldani, különösen akkor, ha például sokat késik a vonat vagy a repülő. Zuhanyozás vagy borotválkozás közben is számos gondolat jut az eszünkbe. A példák nagy részét és magát a gondolkodás helyszíne témát egy kitűnő, valóban elgondolkodtató könyvből merítettem. Fredrick Harén: Gondolat.ébresztő! HVG Könyvek, Budapest, 2010. Személyes példával élve, életem egy részében remek gondolataim támadtak futás közben. Az iskola miért nem a gondolkodás helyszíne? Engedelmükkel nem számolom ki, hogy egy tanuló átlagosan hány évet, hónapot, hetet, napot, percet és másodpercet tölt el az iskolában. Gondolkodás nélkül? (tisztelet a kivételnek)

A napközi csodája

Szerencsésnek tartom magamat, hogy a szakmai pályafutásomat, még a "búr háborúk előtt", a napköziben kezdhettem. Ráadásul mindenféle diploma nélkül. Egyszer egy interjúban (kissé pikírten) meg is említettem, hogy ez utóbbi azért volt jó, mert még egyetlen tanárképző hely sem bírt elrontani. :-) Komolyra fordítva a szót a napközi, így visszatekintve több évtized távlatából, számos életre szóló élménnyel és tapasztalattal gazdagított. Mindenekelőtt megismerhettem a gyerekeket! Megkockáztatom, hogy sokkal többet tudtam róluk, mint bármelyik tanító vagy osztályfőnök. Rengeteget beszélgettem velük, szívesen álltak szóba velem. A napköziben volt elég idő, hogy meghallgassam őket. Elmesélték a napi élményeiket (ha voltak ilyenek), elpanaszolták a problémáikat, a gondjaikat, nem utolsó sorban néha még a kis titkaikat is megosztották velem. Ez utóbbira külön is büszke voltam! A gyermekek megismerése mellett, igen rövid idő alatt azt is felderítettem, hogy mi érdekli őket, mi az, ami izgatja a fantáziájukat, milyen játékokat szeretnek szívesen játszani. A délutáni foglalkozások szervezésekor igyekeztem az eltérő érdeklődési körökhöz valamelyest igazodni. Természetesen mindenkinek nem tehettem a kedvére (ezért így utólag is elnézést kérek), ám reményeim szerint, no meg a visszajelzések alapján bizton állíthatom, hogy számos diák kedvében jártam. Rengeteget játszottunk, társasoztunk, bújocskáztunk, sőt még egy focibajnokságot is megnyertünk. Az egyik felejthetelen pillanat (tudom, hogy nemcsak nekem) ahhoz kötődik, amikor az egyik erőteljesebb, életkorához képest nagyobb darab, olyan "Böde Danis" középcsatárunkat a csapattal együtt, a megnyert döntő után többször is a magasba dobáltuk. Tekintettel az évek múlására és a fiatalember erőteljesebb fizikai felépítésére, no meg az én gyengébb erőnlétemre, ma már ilyesmire nem vállalkoznék. Ám a pillanat, ahogy mondani szokták, örökre megmaradt. A napközi tudniillik (jó esetben) egy attitűd-alapú hely, ahol a hangulatnak, az élményeknek, no meg a közösségnek meghatározó szerepük van. Végül, de nem utolsó sorban a napköziben szinte minden diákomról tudtam, hogyan tanul. Emlékeim szerint különösebb tanulásdiagnosztikai mérés nélkül (ma már biztosan csinálnék ilyet) sikerült feltárnom és megismernem diákjaim tanulási stílusát. Ráadásul ezt a pedagógiai tudást úgy gondolom, hogy elég sokszor kombináltam a korábban említett érdeklődési körökkel. Így visszagondolva (bár az emberfia mindig csak a szépre emlékszik vissza) jó hely volt a napközi. Pályafutásom egyik meghatározó élménye!

Merre tovább tantervelmélet?

Előre is elnézést kérek mindenkitől, kissé "mazochista" a bejegyzés címében feltett kérdés. Tantervelmélettel foglalkozni (két évtizede ezt teszem) manapság nem éppen "trendi" elfoglaltság. Számomra nem is az az izgalmas ebben az egészben, hanem a tantervelmélet fejlődéstörténete mögött meghúzódó folyamatok, megközelítések, nagy szavakkal paradigmaváltások. Nemrégiben két meghatározó tantervelméleti munka is a kezem ügyébe akadt. Az egyiket William F. Pinar, a University of British Columbia professzora írta What is Curriculum Theory? címmel. Hozzáteszem ez sem kevésbé mazochista kérdés, mint az enyém. A vancouveri professzor könyvének második kiadásában (2012) rögtön az elején kiemeli a tantervelmélet interdiszciplináris jellegét, aamelyben leginkább az a figyelemre méltó, hogy a humán- és társadalomtudományok, valamint a művészetek közös metszéspontjába a curriculumot mint "komplikált párbeszédet" helyezi. Meglátása szerint a párbeszéd eredője egyrészt az akadémikus tudás, másrészt az oktatási tapasztalat. Egyszerűbben fogalmazva az elmélet és a gyakorlat örökérvényű, kívánatos egyensúlyáról van szó. Ezt Pinar professzor a jelenleg zajló amerikai tantervi folyamatok aprópóján, könyvében elég kritikusan kezeli. Könyvének gondolatmenete és annak felépítése igen figyelmre méltó. Nevezetesen először azonosítja a problémahelyzetet, majd ezt követően regresszíven és progresszíven is megközelíti a jelen történéseit. Nem nehéz kitalálni, hogy a Múlt a Jelenben és a Jövő a Jelenben fejezetek számos olyan elemzést és következtetést tartalmaznak, amelyeket érdemes alaposabban tanulmányozni. Michael Stephen Schiro, a Boston College professzora Tantervelmélet című, 2013-ban megjelent könyvében (második kiadás) elsősorban a nevelésfilozófiák alapján, összehasonlító elemzést végez. A tantervelmélet négy fő ideológiáját (akadémikus, társadalmi hatékonyság, a tanulóközpontúság és a szociálkonstruktivista) elemzi azonos szempontok alapján. Néhány érdekesebb összehasonlító szempont, mint például a történelmi kontextus, a követelmények, a célok, a tudás, a tanulás, a tanuló, a tanítás és az értékelés lehetővé teszi azt, hogy Schiro alapos és minőségi munkát tegyen le az asztalra. A közel 9 oldalas irodalomjegyzék imponáló és kincsestára a tantervelméletről szóló kurrens publikációknak. Ám mindenekelőtt a tanterv-tanítás-iskola és a tanulás-tanítás-tudás háromszögek összefüggésrendszerének a vizsgálata jelenti a könyv legnagyobb értékét. A tantervelmélet folyamatait azonban nem lehet megérteni a fogalmak tudományos igényű használata nélkül. A "terminológiai zűrzavar" nem segíti az elemzéseket. Szebenyi Péter 12 évvel ezelőtt jó érzékkel és kitűnő színvonalon megalkotta a genetikus tanterv-tipológiát, amelyhez az alapot a fogalmak genezise jelentette. Szebenyi tanulmányának számomra egyik legérdekesebb okfejtése az amerikai tantervelmélet két irányzatának a megkülönböztetése. Nevezetesen a Franklin Bobbitt és Benjamin Bloom nevével fémjelzett, az "iparszervezés" logikájából kiinduló "tudományos tantervkészítés", valamint John Dewey "társadalomközpontú" irányzata. Az első felnőttközpontú felfogás, azaz a "sikeres felnőttek ismereteit és képességeit kell tudományos módszerekkel feltárni, leltárba venni és utána tantervbe foglalni". Dewey gyermekközpontú szemléletetének megfelelően a tanterv a gyermeki öntevékenységre épül, "nem az aktuális társadalom reprodukálását, hanem jobbítását (rekonstruálását) kívánta szolgálni". E két irányzat erőteljesen hatott a tantervelmélet további fejlődésére. Túl egyszerű konklúzió lenne a tanár- és tanításközpontú, valamint a tanuló- és tanuláscentrikus tantervi paradigmák megkülönböztetése, majd ezt követően összehasonlító elemzése. Mindkét paradigmát a technokrata, operacionalizált és a rugalmas, kreatív megközelítések felől is érdemes vizsgálni. Ebben a gondolatmenetben azonban adódik egy másik kérdés, Vörösmarty után szabadon: Ment-é a világ a tantervek által elébb? A tantervelmélet fejlődéstörténete, folyamatai, fogalmi differenciálódása mellett, úgy vélem, hogy ezt a kérdést is érdemes végiggondolni.

Az örömzenélés

Szerintem sokan vagyunk, akik élőben vagy emlékezetes felvételeken élvezhették a "dzsemmelést". A jam session a koncertek egyik felemelő pillanata mind a zenészek, mind a közönség számára. A lényege a spontaneitás, azaz a szabad zenélés, az imporvizáció, mindenféle előírt kotta és begyakorolt, rutinszerű mozdulatok nélkül. Nem meglepő, hogy a zenészek arcán gyakran jelenik meg a mosoly, a vidám tekintetek gyakran találkoznak, a hangulat fergeteges, hiszen az örömzenét a közönség is élvezi. A siker garantált, a jam session felejthetetlen. Gyakran utazom tömegközelekedési járművekkel és néha figyelem az arcokat. Sokszor tapasztalok közönyt, befeléfordulást és pesszimizmust. A Harry James Angus Band  megpróbált ezen változtatni és egy kreatív ötlettől vezérelve egy tömegközlekedési járművön kezdtek el örömzenélni. Az érdeklődők körbevették a zenekart, számos fotó is készült. Ám nem ez az igazán lényeges momentum. A többi utas hangulata is megváltozott! Néhányan mosolyogtak, mások a ritmusra mozogtak, még többen (nem kis dolog) elfelejtették néhány percre a mindennapok gondjait. A lelkes blogolvasók ezen a linken nézhetik meg a felvételt: http://www.youtube.com/watch?v=LI2_Zribd9s A pedagógia felől megközelítve a fentieket, jogos a kérdés: Van-e örömzenélés a tanításban? Történik-e bármilyen "szabad zenélés", "kotta nélküli improvizáció" az osztályteremben, nota bene a tanórán kívüli foglalkozásokon? Hiszem, hogy a "közönség" számára vannak ilyen örömteli, felejthetetlen pillanatok. Meggyőződésem, hogy ez nem a jam session privilégiuma. Mielőtt azonban kényelmesen hátradőlnénk a karosszékünkben, érdemes az alábbi kérdésen elgondolkdoni: Van-e örömzenélés a tanulásban?   

A

Csíkszentmihályi üzenete

Csíkszentmihályi Mihály írásait régóta kedvelem. Az 1990-es évek végén legnagyobb örömömre sikerült hozzájutnom a Kreativitás című könyvéhez, és mint egy felbecsülhetetlen értékű kincset, úgy hoztam magammal haza a tengerentúli konferenciáról. A HarperCollins Kiadó jóvoltából a második kiadás (1997) került a bőröndömbe. Tekintettel arra, hogy nem vagyok fanatikus könyvgyűjtő, ezzel is maximálisan meg voltam elégedve. Őszintén megvallva nem könnyű olvasmány, ám cserébe a némi gyötrelemért és néhány átvirrasztott éjszakáért, a szerző gondolatmenete és az összefüggések rendszere igencsak elgondolkodtató. Az örömöm akkor fokozódott, amikor 2008-ban az Akadémiai Kiadó jóvoltából végre magyar nyelven is megjelent a nagyhatású mű. (Csíkszentmihályi Mihály: Kreativitás. A flow és a felfedezés, avagy a találékonyság pszichológiája) Eltekintenék most nagyvonalúan attól, hogy költői kérdésként azt feszegessem, mi tartott a könyv megjelenése (1996) óta olyan sokáig, hogy a hazai olvasók is megismerhessék ezt a kitűnő munkát. Sokkal fontosabbnak tartom leszögezni, hogy Csíkszentmihályi a kreatív pillanton (lásd előző blogbejegyzésem) messze túllépve a folyamatot, a személyiséget és nem utolsó sorban a környezetet, no meg a kreativitás tartományait, ezek összefüggéseit tudományos igénnyel elemzi. Az alkotás áramlat-élménye első megközelítésben Csíkszentmihályi egyik legfontosabb üzenete. Ugyanakkor nem elhanyagolható tényező, hogy a magyar kiadás előszavában maga a szerző az alábbiakat fogalmazza meg: "De talán legfontosabb üzenete a könyvnek az, hogyan lehet mindennapi életünket úgy élni, hogy értelmesek, izgalmasak és termékenyek legyenek napjaink." A könyvben egy négyéves kutatási program eredményeképpen 91 interjú olvasható. Mindegyikben van egy-egy olyan gondolat, amely a fenti "legfontosabb üzenetet" egészíti ki. Számomra azonban a legtöbb kérdést felvető gondolat a 179. oldalon olvasható: "Egészen furcsa, hogy az iskolának - még a középiskolának is - milyen csekély hatása volt a kreatív emberek életére." Nem sokkal később, pár sorral odébb, enyhítvén az olvasó fájdalmát az iskola csekély hozzáadott értéke felett, Csíkszentmihályi néhány tanárszemélyiséget idéz fel, akinek jelentős szerep jutott az igazán "értelmes, izgalmas és termékeny napokkal" bíró, sikeres, kreatív emberek életében. Ám ismerjük a mondást: Egy fecske, nem csinál nyarat! Ez ebben az esetben is igaz. Mi lehet a teendő? "Hogy egy tizenéves érdeklődése fennmaradjon egy tárgy iránt, élveznie kell azt, amin dolgozik. Ha a tanár túlzottan megnehezíti a tanulás feladatát, a diák túl frusztrált és nyugtalan lesz ahhoz, hogy belemerüljön, és a feladatot önmagáért élvezze. ha a tanár túl könnyűvé teszi a tanulást, a diák unatkozni fog, és elveszti az érdeklődését." Valóban ilyen egyszerű?

A séfek titka

Bevallom őszintén, az éttermek világa mindig is vonzott. Többek között a hangulat, a kiszolgálás, a társaság, a kulináris élvezetekről nem is beszélve. Sokat gondolkodtam azon, mi történhet a kulisszák mögött. Milyen lehet a séfek világa? Abban régóta biztos vagyok, hogy számos pedagógiai üzenet rejtőzködik a konyhaművészetben. Elég csak arra gondolni, hogy a színes szakácskönyveknek micsoda reneszánsza van! Nyilvánvaló azonban, hogy a legjobb séfek nem ezekből az előírt receptekből főznek. Nem elhanyagolható tényező, hogy a pedagógiai receptkönyvekben alapvetően nem hiszek. A Hat sikeres módszer a hatékony kooperatív tanulásért kétségkívül vonzó cím, ám az ebből elkészített étel nagyon sokszor nem ugyanaz, mint, amit a szakácskönyv képei mutatnak. Valami nem stimmel! Hiába követik nyomon az előírt adagokat és az elkészítési útmutatót a pedagógusok, az étel gyakran fogyaszthatatlan. Mi lehet ennek az oka? Nem egészen költői a kérdés. Az egyik lehetséges válasz a séfek kreativitásában ragadható meg. Mózes Péter, kitűnő séf gondolatát érdemes ezügyben felidézni, amely szerint "a jó szakács kicsit költő, egy kicsit illuzionista, egy kicsit karmester, azaz a pillanatok művésze". A fenti idézet alapján könnyű ráismerni a pedagógusra. A "pillantok művésze" mögött a döntési képesség minősége húzódik meg. A pedagógusnak nagyon sok pillanatnyi döntést kell meghozni az osztályteremben, ráadásul a folyamatokat menedzselni is kell (lásd karmester). Kis túlzással gyors reagálású hadtestként kell, hogy működjön. Ám a kreatív pillanat titka nem a gyakorlásban rejlik. Jól bizonyítja ezt egy másik kitűnő séfünk, Széll Tamás 2012. januári interjúja, amelyben a riporteri kérdésre, mely szerint:  "Január eleje óta készült a versenyre. Ez azt jelenti, hogy mindennap elkészítette a öt és félórás versenyprogramot?" Válasz: "Nem, januárban a koncepciót és az apró elemeket találtuk ki, ez volt a kreatív rész." A kreatív pillanat egy eredeti ötlettel indul! Az eredetiség és az ötletgazdagság is abban segít, hogy olyan étel kerüljön az asztalra, amire felkapjuk a fejünket, rácsodálkozunk és sokáig emlékezünk rá. Nyilvánvaló, hogy a kreativitásban az eredeti ötlet szükséges, ám nem elégséges tényező. A folyamat ennél komplexebb. Ám a kreativitás pedagógiájában a kezdeti lépéseket (többek között) a séfektől lehet ellesni. A kreatív pillanat egyéni ízeket eredményez.

A hely szelleme

Közismert latin mondás: Genius loci. A hely szelleme. Az már talán kevésbé közismert, hogy Genius az egyén és egy-egy közösség, intézmény védőistensége volt. A genius loci valójában a nevezetes helyszínek szellemisége. Az oktatás nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy minden oktatási intézménynek van egy sajátos légköre, éthosza. Reményeim szerint napjainkban a Genius nem tétlenkedik és abban segíti a diákokat, a pedagógusokat, valamint az iskolavezetőket, hogy a genius loci erősödjön. A helyben meghozott pedagógiai döntéseknek ugyanis hatalmas erejük van! Képesek arra, hogy figyelembe vegyék a diákok érdeklődését és érdekeit. Képesek arra, hogy olyan pedagógusközösséget hozzanak létre, amely az innovációban komolyan hisz. És nem utolsó sorban a vezetők professzionalizmusa is értelmet nyer. A genius loci egyben azt is jelzi, hogy a helyi igényeknek, az iskola környezetének olyan hozzáadott értéke van, amely támogatja a tanulást, a gondolkodást és a "legendás hírű" kreativitást. Minő különbség van egy jól működő pedagógusközösség és egy adminisztratív tantestület között! Az iskola életét a diákokhoz és a helyhez szabják, amely lehetővé teszi azt is, hogy a genius locit mosoly, öröm és siker jellemezze. Meglátásom szerint a genius loci két alappillére a bizalom és az attitűd. Genius védőistensége a bizalmatlanság láttán legfeljebb megnézné az iskola homlokzatát. Döbbenten olvasná: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel." Genius az iskola világában szerencsére ezen csak jóindulatúan mosolyog. Ugyan már! Ezek a régi rómaiak szinte mindent tudtak!  

A csend

Sokféle csend létezik az ember életében. Pozitív értelemben a csend az elmélyülés és az alkotás szerves velejárója, nyugodtan írhatnám némi képzavarral, hogy "kedves Múzsája", ám ez jelen esetben túl költői lenne. Az tény, hogy egy-egy új korszak előtt kisebb-nagyobb mértékben szükség van az elvonulásra. Negatív értelemeben persze a félelemnek is van csendje. Maradjunk inkább az előbbinél! A "kisebb-nagyobb mértéken" - különösen egy blog esetében - már jókat lehet vitatkozni. Ez az a műfaj, ahol már néhány napos hallgatás is "furcsa csend". 2012. május 29-én írtam az utolsó blogbejegyzésemet. ha jól számolom 302 nappal ezelőtt. Felmerül bennem a kérdés: a blog vagy az iskola csendje a rosszabb. Egyértelmű, hogy mind a kettő, fogalmazzak finoman, fölöttébb furcsa. A blog csendjének számos oka lehet. A vissza- és félrevonulások lelki hátteréről pszichológiai tanulmányok ezrei írnak. Egyébként is hiszem, hogy a PEDAGÓGIÁNAK LELKE VAN. Amióta az eszemet tudom, az attitűdöknek különös és egyben nagy jelentőséget tulajdonítottam a tanításban és az életben egyaránt. Érdekes, hogy ezt a bloggal kapcsolatban is le tudom írni. Ha úgy érzi az ember, hogy egyre üresebb a fizikai és a virtuális tér, akkor értelemszerűen visszahúzódik, mint csiga a házába. Annyi minden történt az emberfiával az utóbbi hónapokban, hogy számomra is izgalmas az a kérdés, hogy miért pont most töröm meg a csendet. Talán az, hogy egyre több olyan tanulmány és könyv akadt a kezembe, amelyek meggyőződésem szerint meghatározóak számomra a csend utáni korszakban. Még az is lehet, hogy azok a Twitter-bejegyzések gyakoroltak rám nagy hatást, amelyekben rendkívül inspiratív blogbejegyzéseket olvastam és tettem a kedvencek közé. Az inspiráció és a csend nem tudom, hogy hogyan korrelál egymással. Ám abban biztos vagyok, hogy éppen ideje volt a csendről egy blogbejegyzést írni!