Futball forever!!

Nemrégiben Salgótarjánban jártam egy rendezvényen, ahol előadást tartottam a kreatív iskoláról. Tudom, 2011-ben ez vakmerő vállalkozás, ám lelkesedésem csak fokozódott, amikor a megnyitón résztvettem. Gyönyörű dalt hallgattam, remekül koreografált táncot néztem végig és az elmesélt történet is nagyon tetszett. A katarzist azonban már akkor éreztem, amikor beléptem az iskola kapuján és a bejáratnál egy fantasztikus vitrin fogadott. Messziről megláttam a PSV Eidhoven színeit. Mondanom sem kell, egy Dzsudzsák-mez volt. Tekintettel arra, hogy a földkerekség egyik legnagyobb LABDARÚGÁS rajongója vagyok, melegség öntötte el a szívemet. Kissé lejjebb tévedt a tekintettem és a meznél lényegesen kisebb méretben egy igazi ereklyére bukkantam. Az 1980-as években, amikor egy-egy kettős rangadón 90 ezren (!) zsúfolódtunk össze a Népstadionban, meglepődve szembesültem azzal, hogy pár évvel korábban a salgótarjáni focicsapat (SBTC) milyen kitűnő eredményeket ért el a hazai bajnokságon. Kiderült, hogy az egyik egykori legenda ma abban az iskolában tanít, ahol én az előadásomat tartottam. Sajnos csak telefonon tudtam Vele beszélni, ám megköszöntem azt az élményt, amit a játékával a szurkolóknak nyújtott. Aprópó élmény! Ha már a futballnál vagyunk, sikerült átélnem 25 ezer szerencsés honfitársammal együtt a helyszínen a svédek elleni 2:1-es győzelmet a Puskás Stadionban. A győztes gól utáni közvetlen pillanatokat nehéz leírni. Azt át kell élni! Nem lehet megmérni azt a boldogságot, ami akkor, ott, abban pillanatban úrrá lett rajtunk. Felejthetetlen pillanat volt! Vajon a pedagógia képes ilyet produkálni? Hiszem, hogy igen! Ha összejövök a volt diákjaimmal egy-egy osztálytalálkozón, akkor csillogó szemmel mesélnek az élményeikről. Mintha a magyar-svéden lennénk! Régen rossz, ha a kovalens kötésről vagy a Mengyelejev-táblázatról beszélgetünk. Kalandok, tanáregyéniségek, humoros történetek, élmények kerülnek szóba. Az öregdiákok egymás szavába vágnak, a volt ofő pedig csendesen mosolyog a bajsza alatt. Nyertünk!

A tanítás művészete és tudománya

A napokban kezembe került Marzano: A tanítás művészete és tudománya című könyve. Bár a tartalma is izgalmas, ám a cím többet ígér. Mennyiben művészet és milyen mértékben tudomány a tanítás? Természetesen patikamérlegre tenni ezt a két tényezőt fölöttébb vakmerő vállalkozás. Első megközelítésben a tanítás tudományos hátttere jobban megragadható, hiszen számos kitűnő munka (lásd Marzano könyve) foglalkozik a tanári professzióval. Ugyanakkor némiképpen mélyére ásva a dolgoknak, második megközelítésben a tanítás művészet, hiszen nem véletlen, hogy az ezzel a témával kapcsolatos kedvenc filmjeimben (Holt költők társasága, Reneszánsz ember) kitűnő színészek szerepelnek. Vajon hány pedagógus nyújt a diákok szerint emlékezetes színészi alakítást?

Apu, hogy megy be az a nagy elefánt...??

Azt már régóta tudom, hogy a kisgyermekek kérdeznek a legtöbbet és a legjobban. Képesek arra, hogy némi túlzással egy perc alatt 46 kérdést tegyenek fel. Kérdéseik zöme a miért, a hogyan és a milyen kérdőszavakkal kezdődik. Nyilvánvaló, hogy kíváncsiak, meg akarják ismerni a világot. Ráadásul képesek arra, hogy meglepő, olykor váratlan, máskor kissé mulatságos, ám annál kreatívabb kérdéseket tegyenek fel. A jó kérdés aranyat ér! Milyen a jó kérdés? Mindenekelőtt nyitott, elgondolkodtató, inspiratív. A helyzet kisiskoláskorban még meglátásom szerint nem olyan rossz. Utána azoban a tanulói kérdéskultúra terén rohamos romlás tapasztalható. Minél több időt tölt el egy diák a közoktatás rendszerében, annál inkább csökken a kérdések száma, sőt már legtöbbször nem is meri kérdéseit feltenni. Fejezzük be ezt a gondolatmenetet stílszerűen egy kérdésssel: Mi állhat a dolog hátterében?

Sürgető mindennapjaink

Napjaink rohanó világában még ahhoz is sietnünk kell, hogy egyhelyben maradjunk. Hát, van benne valami! Ez a közismert mondás mindig eszembe jut, amikor az utcán körbenézek. Siető, lökdösődő emberek, idegesen dudáló autósok, a tömegközlekedés őrületeit most nem is részletezem. Minden olyan gyors, kissé pörgős. Sajnos a pedagógia világában hasonló rohanást tapasztalatok. Nincs idő a tanulói kérdések megválaszolására, nem lehet a diákokat foglalkoztató témákról eszmét cserélni, beszélgetni és együtt gondolkodni, mert időben be kell fejezni a tananyagot. Nincs idő az elmélyülésre, természettudományos kifejezéssel élve, az ülepedésre, pedagógiai megközelítésben a megértés segítésére. Nem elhanyagolható tényező, hogy a kisgyermekek úgy mennek az iskolába, hogy más az idődimenziójuk. Nekik még nem kell határidőre leadni az aktuális projektet, a mászóka közelében nem számít az idő. A gyermekek önfeledten játszanak, életük nincsen 45 perces intervallumokra beosztva. Hová ez a rohanás a pedagógiában? Az érettségi követelmények 1849 óta megvárnak bennünket. Ne feledjük, egész életen át tanulunk!

A futás pedagógiája

Közeli ismerőseim tudják, hogy közel 10 éven át, 1991-2001 között rendszeresen futottam. Komoly meglepetésként ért akkoriban, amikor utána néztem a hosszútávfutás szakirodalmának, az edzésprogramok mellett a könyvek majdnem fele a futás fiziológiájával foglalkozott. Négy maratoni lefutása után ma már nem okoz nagy meglepetést, hogy a futásnak pedagógiája van. Miért jutott éppen ez az eszembe? Hosszú idő után ismét elővettem a futócipőmet és ismét elkezdtem futni. Néhány rövidebb táv "lekocogása" után, ma már egy jó tempójú 10 km is a tarsolyomban van. :-) Az izmok úgy látszik, nem felejtenek. A mozdulatok, a friss levegő illata ismerős számomra. Néha még futótársaim is akadnak (emberek vagy kutyák személyében, az most mindegy). Miért felejtjük el olyan könnyen, amit megtanultunk? A vizsgaidőszakban állandóan találkozom egy-egy hallgatóval, akikről messziről már látom a vizsga végén (még le sem nyomták az ajtókilincset), hogy "elindult a felejtési kompetencia hódító útján". Vélhetően a tanulásban nem tulajdonítunk nagy jelentőséget a mozgásnak, az érzékszerveinknek és a társaknak. A verbális tanulás már kisiskoláskorban is domináns. Ebbe a csatornába tereljük a mozgásos, az érzékszervi és a szociális tanulóinkat is. Vajon miért? Mi lehet ennek az oka?

Üdvözlet a pedagógia varázslatos világából

Kedves Olvasók!

Egy új blog indítása mindig komoly izgalommal jár. Úgy gondolom, hogy a pedagógia varázslatos világa tele van izgalommal, szenvedéllyel és stresszel. Azt tartják a legnagyobb kreativitás guruk, hogy egy minimális stressz kell ahhoz, hogy igazán kreatívak legyünk. Blogbejegyzéseimmel ezt szeretném leginkább elérni. Ha a kedves olvasók ezek után még kedvet kapnak a blog követéséhez, akkor ígérem, hogy elgondolkodtató, ugyanakkor felejthetetlen pillanatokban lesz részük.