A csend ereje

Legutóbb 2013. március 27-én írtam a csendről, 302 nap hallgatás után. Örömmel jelentem, hogy most jobb a helyzet! Előző blogbejegyzésem óta 14 nap telt el. Most mégis a csendről fogok írni. A csendnek tudniillik ereje van! Ez nem egyszerűen az elmélyülés, az alkotói csend időszaka volt. Annál sokkal többről van szó, hiszen ezalatt a két hét alatt lett volna miről írnom, a pedagógia (különösen mindennapjaink pedagógiája) tele van jobbnál-jobb témákkal. Régen olvasott könyvek és még régebben nézegetett fényképek kerültek a kezembe. Mindegyikben találtam valami üzenetet a következő időszakra vonatkozóan. Még a régi ütött-kopott edzésnaplóm is előkerült, aminek kifejezetten örültem. Még akkor is, ha ma már nem tudok olyan gyorsan és sokat futni, de bizsergető érzés volt újra átélni azokat a versenyeket. A legjobb az volt, amikor régen látott ismerősökkel is találkoztam és nagyokat beszélgettem velük a "régi szép időkről".  A könyvekben elolvasott történetek, magvas gondolatok, a gyűrött fényképek, a beszélgetések, no meg a három órán belül lefutott maratonik emléke erőt adnak. Első megközelítésben ezt alkotó erőnek gondolja az ember, ám néhány nap gondolkodás és egy megkezdett tanulmány után rájöttem, hogy nem egészen erről van szó. Valójában a csend erejét éltem át! Néha valóban le kell lassulni, vissza kell kapcsolni, hogy ez világossá váljon. Már meg sem lepődtem azon, hogy a mai napon az egyik Twitter-bejegyzésnek a címe a csend ereje volt. Úgy látszik kicsi, ám annál szebb ez a világ! 

Az esszéjavítás szépsége

Esszéket javítok. Tudom, hogy egyetemi oktatóként így január elején a vizsgaidőszak dübörgésében ebben semmi egetverő sincsen. Ám én ezt még a 26. esszé javítása, véleményezése és értékelése után is élvezem. Nem vagyok mazochista, ez áll talán a legtávolabb tőlem. Az esszé megírását alapvetően a gondolkodás egyik csúcsának tartom. Mi lehet ennek az oka? Tudatosan, akár nevezhetnénk ezt galád módnak a feladat nem egy meghatározott téma bővebb kifejtése. Tapasztalatom szerint egy megadott téma kifejtése esetében az esszék jórészt (eltérő színvonalon) leíróak. Kis túlzással egy az egyben azt kapom vissza, ahogy az adott téma jeles szakemberei gondolkodnak. A minőségi leírás kétségkívül szakmailag és stilisztikailag szépen megfogalmazott mondatokban gazdag, a hivatkozások pontosak. Az ilyen dolgozat szinte arra inspirálja az embert, hogy minden további nélkül jelest adjon. Egy apró szépséghibája azért van ennek a történetnek, hogy meglátásom szerint ezek a dolgozatok nem esszék. nehéz ügy ez, éppen ezért levettem a polcról a Pedagógiai lexikont (1997-es kiadás) és megkerestem az esszé szócikket. Sajnálatos módon nem találtam meg. A Wikipédia Samuel Johnson meghatározását közli: "Az agy gondolatainak szabad folyása; egyetlen, nyers mű, s nem szabályszerű, rendezett alkotás." Nyilvánvaló, hogy a korábban említett leírások és az "agy gondolatainak szabad folyása" között van némi különbség. A gondolkodtatást szem előtt tartva, no meg az unalmas leírásokat elkerülve, a feladat egy nyitott, érdekes kérdés megválaszolása. A kurzus előadásai során vigyázok arra, bár őszintén megvallva alig bírok magammal, hogy (jó pedagógiai szokás szerint) ne válaszoljam meg a saját kérdésemet. A hallgatóknak kell egy általuk választott szempont alapján megválaszolni a kérdést. Ráadásul (galádság a négyzeten) a szempontválasztást meg is kell indokolniuk. Az összehasonlítás során (szerencsére) sokan eljutnak az elemző szintig. Ez már egy jelentős siker, különösen, ha az egyszerűbb leírásokra gondolunk. Ám meglátásom szerint ez még nem az egyéni gondolatmenetek világa, az "agy gondolatainak szabad folyásáról" nem is beszélve. Néhány hallgatóm (nem sokan) tétova próbálkozást tesz arra, hogy az összegzésre hivatkozva, "odapasszolja" az egyéni gondolatokat az esszében. Ám ne feledjük az esszé egésze az önálló gondolkodásért van! Rossz hírem van, ez nem azt jelenti, hogy nem kell egy esszé megírása előtt, a választott szempont alapján és a kérdés megválaszolása érdekében számos publikációt elolvasni. Ám az egyéni gondolatokat azok a felvételek, interjúk, filmrészletek és előadások is segítik, amelyek néha bizony enyhíthetik az olykor-olykor száraznak tűnő teóriák okozta fájdalmat. Valahogy így áll össze a kép. Az összegzéseket tekintve azonban van itt még egy csavar a történetben. A konklúziókat érdemes úgy megfogalmazni, hogy azok dilemmákat, kérdéseket, további megoldásra váró területeket vessenek fel. Egy esszé végén nem pont van, hanem kérdőjel. nem elhanyagolható tényező, hogy a kreatív, egyéni gondolatmenet és értelmezés az esszéjavítás szépségét erősíti. Most jut eszembe, jön a 27.:-)

A kreatív gondolkodás

Milyen egyszerűnek tűnik a képlet: Eredeti ötlet+kreatív személyiség=kreatív gondolkodás. Kétségtelen tény, hogy a fluencia (ötletgazdagság) egyik meghatározó alkotóeleme a Guilford-Torrance "páratlan páros" munkássága óta a kreativitásnak, ám ez csak "előszobája" a kreatív gondolkodásnak. Napjainkban bizony meg kell becsülni azokat a diákokat, hallgatókat, embereket stb., akiknek eredeti ötletük van és egy-egy kérdésünkre nem üveges tekintettel (leánykori nevén bambulás) néznek ránk. Komolyra fordítva a szót a fluencia (lásd a tegnapi blogbejegyzésben az intuitív gondolkodást) valóban lényeges eleme a kreatív gondolkodásnak. Denis Shekerjan, az Uncommon genius (Nem szokványos zsenik) szerzője így írt erről: "Lazuljunk el, hagyjuk szabadon kószálni gondolatainkat, nyíljunk meg a kívülről jövő hatások előtt, maradjunk rugalmasak és mulattassuk magunkat akár képtelennek tűnő elképzeléseinkkel és módszerekkel. Ez a kezdeti attitűd illik legjobban minden olyan projekthez, amelynek célja valami új létrehozása." Nem elhanyagolható tényező, hogy ez a "kezedeti attitűd" nem egyszerűen a produktum ("valami új létrehozása") miatt fontos, hanem a kreatív gondolkodási folyamat megértése szempontjából is lényeges elem. A képlet második fele, nevezetesen a kreatív személyiség talán még rejtélyesebb kategória, mint az eredeti ötlet. A kreatív személyiség nem egyszerűen ontja az eredeti ötleteket, hanem mérhetetlenül kíváncsi. Sőt! Ezt a kíváncsiságát valami csoda folytán, még a köz- és felsőoktatás sem képes "kiirtani", megmarad kíváncsi embernek. Mielőtt azonban hátradőlnénk kényelmesen a karosszékünkben, van egy rossz hírem. Az "egész életen át tartó kíváncsiság" valami hihetetlen akaraterővel párosul. A kreatív gondolkodás a fenti tulajdonságok mellett azt is feltételezi, hogy egy-egy területen, legyen az csillagászat, mikrobiológia, génsebészet, barlangászás, vízszerelés (a sor szabadon folytatható) igyekszik a kreatív személyiség elmélyülni, a dolgok mélyére ásni. (lásd tegnapi blogbejegyzésemben a lassú gondolkodást). A dolgokban történő elmélyülés valójában az az érdeklődési kör, Csíkszentmihályi kifejezésével élve tartomány (domain), amelyik elementáris erővel "bizgerál" minket. Még egy rossz hír: Belülről! Kétségkívül a környezet sokat segíthet ebben (lásd kreatív környezet, innovatív tanulási környezet stb.), ám legalább ennyit árthat is. Túlságosan triviális példa lenne az iskola, úgyhogy nem ebben az irányban folytatom. A kreatív gondolkodás valójában olyan problémamegoldás, amelyben a problémaérzékenység és a probléma meghatározása mellett a többféle megoldási lehetőségek végiggondolása adja az "ízét és a zamatát" a gondolkodásnak. Ám meglátásom szerint ennek (legalább) kétféle típusa van. Az egyik egy algoritmizált, rutinszerű, rengeteg gyakorlásra épülő problémamegoldás. Ha A1, akkor B2, majd C3, talált, süllyedt. Ismerjük ezt a régi játékot. Az az érdekes, hogy a gyerekek zöme úgy érkezik meg az iskolába, hogy az A1 után önfeledten a ZS8-ra ugranának. A mai napi utolsó rossz hírem, hogy pillanatok alatt szólnak nekik, hogy vissza kell lépniük a B2-re. Mi marad a korábban említett attitűdből? Hová lesz a kíváncsiság és az akarat? Úgy gondolom, hogy a kreatív gondolkodás nem épülhet egy algoritmizált lépéssorra, hiszen azzal éppen ellentétes. Valójában arról van szó, hogy az érdeklődési területek (tartományok) tudáselemeit, hogy tudjuk úgy összerakni, ahogy még senki más. Újat alkotunk, eredetit. Ez már egy bonyolultabb képlet!

A gondolkodásról - komolyabban

Az újévi beharangozó blogbejegyzés után érdemes a gondolkodást, a gondolkodtatás pedagógiáját alaposabban is körbejárni. Ennek apropóját Daniel Kahneman közgazdasági Nobel-díjas pszichológus magyar nyelven 2013-ban megjelent Gyors és lassú gondolkodás című könyve jelenti. Szögezzük le rögtön az elején: Nem egy könnyű esti olvasmány! Ám érdemes a Jegyzetek nélkül közel 500 oldalon átrágnia magát az embernek, mert hihetetlen szellemi élménnyel lesz gazdagabb! Valójában azonban nem a könyvnek szeretnék reklámot csinálni, ezt egyébként a hátsó borítón Felcsuti Péter, a Magyar Bankszövetség volt elnöke már megtette: "A Nobel-díjas Daniel Kahneman nagyívű könyve egészen más megvilágításba helyezi a modern ember bonyolult és ellentmondásos, gyakran érthetetlennek és irracionálisnak tűnő gondolkodását." Ez így elsőre nem rossz, ám amiért a könyv a kezembe került és nem utolsó sorban a blogbejegyzésem meghatározója, az nem egyéb, mint az az érdekes összefüggés, hogy Kahneman közgazdasági Nobel-díjat kapott a pszichológia területén végzett munkájáért. Ez akár egy interdiszciplináris intermezzo is lehetne, ám ennél lényegesen többről van szó, hiszen gondolatai nagy hatással voltak számos tudományterületre, többek közt a közgazdaságtanra, az orvostudományra, a pénzügyi viselkedéstanra és a politológiára. Jogosan merül fel a kérdés: Mi a helyzet a neveléstudománnyal? A pedagógiának nem célja a gondolkodtatás? Tekintsünk el most attól, hogy a 2013-as hazai állaptokból kiindulva a fenti kérdésre egy egyszerű, kissé sommás, ám lényegesen pikírtebb választ adjunk. Érdemesebb egy lényegesen progresszívebb kérdést feltenni: Milyen hatást gyakorolhatnak Kahneman gondolatai a neveléstudományra, konkrétan a pedagógiára? A teljesség igénye nélkül (a teljes válasz megfogalmazása akár éveket vehet igénybe) az alábbiakat érdemes stílszerűen végiggondolni. 

Kahneman két rendszert elemez, amelyik a gondolkodásunkat vezérli. Az 1. rendszer gyors, intuitív és érzelmes, a 2. rendszer lassú, megfontolt és logikus. A pedagógia nyelvére lefordítva, valójában a döntési és az ítéletalkotási képességekről van szó. Az intuíció torzitásai, a heurisztikára hagyatkozás számos hibát eredményezhet a gondolkodásunkban, a döntéseinkben és az ítéletalkotásunkban egyaránt. A lassú gondolkodás ugyanakkor erőfeszítést és rendezettséget igényel. A két rendszer közötti interakció elemzése, vizsgálata Kahneman zsenialitása: "Az 1. rendszer folyamatosan ötletekkel bombázza a 2. rendszert: benyomásokkal, intuíciókkal, szándékokkal és érzésekkel. A 2. rendszer hozzájárulásával ezek a benyomások és intuíciók meggyőződésekké, a késztetések pedig szándékolt cselekvésekké válhatnak." Ez az interakció azonban a pedagógiában nem működik ennyire jól (finom fogalmazás). Ennek egyik oka a rohanás. Mindent kapkodva és sietve kell megcsinálni, a pillanatnyi memória már régen tömve van adatokkal, tényekkel, többek között évszámokkal, nevekkel, képletekkel, helyszínekkel és még ki tudja mennyi mindennel. Ebben a pillanatban a felületesség mellett a gondolkodás helyett a felejtés kerül az előtérbe. Most nincs időm válaszolni a kérdésedre, mert tovább kell mennünk! Bár érdekes a téma, amit felvetettetek, ám ez nincs benne sem a tantervben, sem a tankönyvben. Az 1. és 2. rendszer interakcióját gyengíti az is, hogy miközben az ismeretek (ismeretdarabkák) uralják a pedagógia gyakorlatát (tisztelet a kivételeknek), sem a megértésre, sem az alkalmazásra nem marad idő. Nyilvánvaló, hogy a döntési és az ítéletalkotási képesség fejlesztése már szóba sem kerül, talán csak néhány alaptantervi kósza megfogalmazás szintjén. Ami még ennél is rosszabb, a döntéseket és az ítéletalkotást elvégzik helyettünk. Ez egy kényelmes állapot, amelyben (pozitív forgatókönyv) Kahneman 1. rendszere működhet. Ám a rutinszerűség, az automatizmus még nem eredményez gondolkodást, különösen nem kreativitást (ez utóbbiról most nem lesz szó). A pedagógia számára talán a legfontosabb üzenet Kahneman következtetéseiben olvasható. Nevezetesen "a készségek elsajátításához állandó környezetre, elegendő gyakorlási lehetőségre, a gondolatok és cselekedetek helyességét illetően gyors és egyértelmű visszajelzésre van szükség." Mielőtt azonban a tanulási környezet, a "gyakorlat teszi a mestert" elv és a visszajelző kultúra dicsőségét zengenénk, érdemes leszögeznem, hogy az 1. rendszer (minden hibája ellenére) számomra sokkal izgalmasabb a gondolkodtatás pedagógiájában, a két rendszer interakciójának vizsgálata már csak hab a tortán. 

A 2014. év elé

Gondolom, az Újév első napjai a nagy fogadalmak mellett, a tervezgetéssel, a rendszerezéssel, a régebbi dossziék, emailek és egyéb dokumentumok pakolászásával, csoportosításával telnek el. Ezt a kissé "hamupipőkés" tevékenységláncolatot még az első napok várakozásának izgalma sem enyhítheti. Szerencsére azonban a kupachegyek alatt néha kincsre is lel az emberfia, amin rendesen elcsodálkozik, jobb esetben alaposan elgondolkodik. Néhány idézet különösen üdítően hatott a rendrakás unalmas óráiban. Ráadásul komoly üzenetet hordoznak, akár az év egészére vonatkozóan, amolyan beharangozó gyanánt. Íme az első "gondolatébresztő" Walter Lippmanntól: "Amikor mindenki hasonlóan gondolkodik, akkor senki sem gondolkodik igazán." A pedagógia világa (a világ úgy általában) attól izgalmas és csodálatos, hogy sokan sokféleképppen gondolkodnak benne. Véleményem szerint (többek között) ettől vagyunk emberek (lásd homo sapiens sapiens). Lippmann eszmefuttatását folytatva, amennyiben mindenki hasonlóan gondolkodik, akkor bizony az említett izgalom és csodaérzet bizony elmarad. A gondolkodásmentes pedagógia sem az inspirációt, sem a motivációt nem erősíti. Márpedig mindkettő alapfeltétele a gondolkodásnak. Maradva az őskornál, a mammut elejtéséről lehet egyféleképpen gondolkodni, a vadászat múveletei standardizálhatók, sőt be lehet magolni az állat kihalásának évét is, ám a gyakorlatban ezzel nem sokra megyünk. Megkockáztatom az ősember még szomorúbb véget ért, hiszen a gondolkodásmentes vadászat során bizony a mammut is győzhetett. Egyszerűbben fogalmazva: Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest (példámnál maradva mammutot) estére? Mikor ezen jól elmerengtem, szemem elé került John Cage figyelemre méltó gondolatata: "Nem fér a fejembe, hogy az emberek miért félnek az új gondolatoktól. Én a régiektől rettegek." Természetesen egy új esztendő kezdetén még tele vagyunk az előző év "régi gondolataival". Ráadásul az év eleji pakolászás még abban is segít, hogy a régebbi gondolatok is előkerüljenek. Ezzel én sem jártam másképp. Kezem ügyébe került az 1903. évi 43 381.sz. min. rendelet az 1899. évi Gimnáziumi Tanterv Utasításai. (Megtalálható a Tantervelmélet forrásai 6. kötetében. OPI, 1985). Az Általános utasítások című fejezetben az alábbiakat olvastam: "A tanítás menetének részleges megállapítása csak az egyes tanártestületek kebelében történhetik, az iskola mindennapi tapasztalatainak és szükségleteinek körültekintő figyelmbe vételével. Az országos általános tantervtől csupán az irányadó szempontok, az elérendő célok kijelölése várható. Még a részletesebb felvilágosító utasítások is pusztán egy-egy mintát akarnak nyújtani a tudományszakok anyagának iskolai, módszeres csoportosítására és nem tartanak igényt, hogy a különböző intézetek helyi viszonyainak, a tanártestületek külön felfogásának határt szabjanak."  Ezek után nem csoda, hogy a 2014. év elején villámgyorsan belefeledkeztem a rendelet szövegébe és hagytam a csudába a dossziékat, valamint az emaileket. Bár már ez a fenti idézet is meghatározhatja az idei év blogbejegyzéseit (egy jó antré mindig fontos), ám találtam még valamit, ami érdekes lehet: "Nem abból ítéljük meg a növekvő értelmességet, hogy a tankönyív szövegét szó szerint el tudja mondani; hanem abból, vajjon a kellő megbeszélés és megmagyarázás alapján szerzett ismeretet képes-e a tanuló a korának és fejlődése fokának megfelelő önállósággal szabadon előadni." Nesze neked törvény-tanterv-tankönyv háromszöge! A fentiek alapján izgalmas, reményeim szerint inspirációban és motivációban gazdag új esztendőnek nézünk elébe.