Az innovációéhség

A közgazdaságtan egyik érdekes szakkifejezése. (hunger for innovation) Valóban elgondolkodtató szóösszetétel, különösen pedagógiai szempontból. A megújulási képesség fejlesztése egy oktatási rendszer számára olyan, mint egy falat kenyér. Ez talán még jópofa megállapításnak is tűnik. A dolog attól kezdve azonban már komolyabbá válik, ha a hazai közoktatás innovációskapacitására gondolunk. A helyzet tragikuma akkor lesz különösen szembetűnő, ha (a közgazdaságtannál maradva) az alábbi, talán közismert mondás jut az eszünkbe: "Innoválj, vagy meghalsz!" A túldramatizálástól menekülve, érdemes a pedagógiai innováció néhány évtizedes múltjáról röviden megemlékezni. Talán nem lesz tanulságnélküli felvillantása azoknak a folyamatoknak, amelyek a sztálini oktatáspolitika lebontásának a jegyében, valamikor az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején kezdődtek el. Számos oka van annak, hogy az innovációéhség ebben az időszakban kezdett kialakulni a hazai pedagógiában. Ennek eredője a nemzetközi nyitás volt, főként az értékelés (1968) és a tantervelmélet területén (1971). A hazai oktatásügy nemzetközi beágyazottságának eme tétova lépéseinek eredményeképpen, az 1970-es és az 1980-as éveket méltán nevezhetjük magyarországon az innováció aranykorának. Érdekes, hogy a nemzetközi tudástranszfer mellett az "alulról jövő népi kezdeményezések", szakszerűbben fogalmazva a kísérleti programok is elindultak hódító útjukra. Örvendetes, hogy a tudományos támogatás (Fehér Könyv), a pártpolitikai hátszél (1972-es Párthatározat) és az országos tantervi reform (1978-as tanterv) is adott volt. A sztálini oktatási rendszer megváltoztatását, azonban naivitás lenne pusztán a pedagógiai innováció és a fent érintett szerencsés körülményeknek tulajdonítani. A kádári puha diktatúra olyan társadalmi, gazdasági és kulturális folyamatokat generált, amelyek erőteljesen hatottak a pedagógiai innovációra. Sommásan megállapítva, a demokratizálódás és az "innováció aranykora" között számos összefüggés mutatható ki. A sztálini, centralizált rendszer bukásához az utolsó lökést az 1985-ös "Autonómia-törvény" és az 1989-es politikai rendszerváltás adta meg. Az innovációéhséget és az "innováció aranykorát" egy jól érzékelhető telítődési korszak követte az 1990-es évek végén. Ennek is számos oka van, ám ez talán egy következő bejegyzés témája lehetne. Számomra sokkal érdekesebb, hogy a 21. században, a 2010-es években, egy erőteljesen központosító oktatási rendszervben, mi a helyzet a pedagógiai innovációval. Úgy gondolom, hogy az innováció éhség - aranykor - telítődés korábbi ciklikus folyamata komoly optimizmusra ad okot. 2014-ben érzékelhető egyfajta innovációéhség a pedagógiában. A nemzetközi tudás, az előző évtizedeknek köszönhetően adott. Számos szakértő, intézményvezető birtokolja. Ugyanakkor azt is érzékelik (kisebb-nagyobb mértékben), hogy a hazai (oktatás)politika erőteljesen szembe megy azokkal a nemzetközi folyamatokkal, amelyek a fejlett országokra jellemzőek. Nem elhanyagolható tényező, hogy a korábban említett "szerencsés körülmények": tudományos támogatás, pártpolitika, tanterv manapság már inkább gátjai a hazai oktatási rendszer fejlődésének. Sőt, a pénzügyi források szisztematikus kivonásával együtt akár az innováció sírásóit is üdvözölhetjük bennük. Mielőtt azonban a kardunkba dőlnénk, ne feledjük azt, hogy Szebenyi Péter szavaival élve, a "mélystruktúrában" tétova mozgások kezdődtek meg. Fejlesztő műhelyek és programok, képzett intézményvezetők, valamint Báthory Zoltán kifejezésével, "a mozdonypedagógusok", manapság talán "magányos partizánharcosok" jelzik azt, hogy a hazai pedagógiai innovációnak még vannak tartalékai. Közismert, a remény hal meg utoljára. Nota bene, a pedagógiai innováció még ennél is erősebb. 

A csend ereje 2

Ez most hosszabb és mélyebb volt. Az utolsó bejegyzésemet április 11-én írtam. 25 héttel és 5 nappal ezelőtt. Könnyű kiszámolni, az összesen 180 nap, 4320 óra. A csend erejéről utoljára január 22-én írtam. Nem hittem volna, hogy ennyi idő elteltével még egyszer erről a témáról fogok elmélkedni. 51 évesen (na jó, egy hónap és négy nap még hiányzik) a hollywoodi tündérmeséken már túl vagyok. Nem hiszem, hogy egy életpálya (ez most olyan trendi kifejezés) evolúciós folyamat. Az élettapasztalat (ez már jobb terminus technikus) gazdagodása mindennél többet ér. Már peddig ebből volt bőven. Valahogy ebben az évben, különösen az első felében, nem jöttek össze a dolgaim. A sorozatos kudarcok és megrázó pillanatok azt eredményezték, hogy elhallgattam. Néhány muszájírást kipréseltem magamból, ám sok mindenhez (bevallom őszintén) nem volt kedvem. Mielőtt azt hinnék az olvasók, hogy bánatomban éppen a kardomba dőlnék, szerencsére nem ez történt. Az organikusság jegyében (szerencsére) voltak bíztató pillanatok. Mindenekelőtt az, hogy volt néhány jó hangulatú futballmérkőzés, ahol együtt kiabáltam, énekeltem a fiammal. Nem elhanyagolható tényező, hogy ezzel párhuzamosan, amikor munkahelyet váltottam, a hallgatóimtól és a kollégáimtól nagyon sok pozitív visszajelzést, felejethetetlen üzenetet kaptam. Aztán megjártam Badent, Amszterdamot, Szovátát és Vantaat. Tartottam 24 előadást, 5 műhelymunkát és még egy nagy visszhangot kiváltó (jó értelemben) interjút is adtam a Juventus Rádió Budapesti Arcok műsorában. Néhány írásom is megjelent, az egyik egészen rangos külföldi kiadónál. Nem utolsó sorban rátaláltam a Twitterre (a Facebook sem rossz) és lelkesen használom. Követem a legrangosabb folyóiratokat, napilapokat, szakmai szervezeteket, no meg azokat a példaképeimet, akiket évek óta tanítok. Némi meglepetésemre közel 250 követőm is van. Sokat utazom tömegközlekedési járműveken, vonaton, csak azért, hogy olvassak, megosszak és megjegyzéseket írjak. Ma már tudom, a lélek építkezett, a test (köszönhetően 10 év futásának) jól bírta. Egyrészt tanulópénz volt, másrészt nem hiszek a véletlenekben. A kudarcokból tanulni lehet, a sikereket helyén kell kezelni. Érzem, hogy jó kis blogbejegyzések következnek. Maradok továbbra is a "Vass-háromszögnél." Együtt fogunk tanulni, közösen gondolkodni, még kreatívak is leszünk. Ehhez néha csend kell. Most írni, alkotni fogok. Jó kis korszak jön. Ez a bejegyzés szándékosan ennyire személyes. A csendnek ereje van, a tapasztalati tanulásnak értelme. Mint az organikus életpályának. 

Az oktatás csődje

Kádár-rendszerének több hazugsága is volt. Tekintettel arra, hogy ez egy pedagógiai és oktatáspolitikai kérdésekkel foglalkozó blog, így egyetlen füllentésre (enyhe kifejezés) szeretném a figyelmet felhívni. Nevezetesen arra, hogy a magyar közoktatás teljesítménye jó. Az, hogy a hivatalos pártpropagandától eltérően, mégsem "minden szép és minden jó" a hazai közoktatásban, az 1970. évi IEA (International Association for the Evaluation of Educational Achievement) vizsgálatai, nem utolsó sorban az eredményei mutattak rá. Különösen igaz ez olvasásmérésre, amely (különösen az érettségizőket tekintve),Cs. Czachesz Erzsébet kifejezésével élve, "sokkolóan hatott a magyar közvéleményre". Tekintettel arra, hogy a természettudományos eredmények ennél lényegesen jobbak voltak, alapvető, mélyreható változások nem indultak el a közoktatási rendszerben. (Szőnyeg alá söprés kompetenciája.) Ellenérvként ezzel a megállapítással felhozható az 1972-es Párthatározat (normativitás a köbön), az 1978-as Nevelés és Oktatás Terv (egyszerűbben a 78-as tanterv), valamint a Magyar Tudományos Akadémia nevével fémjelzett Műveltségkép az ezredfordulón (egyszerűbben a Fehér-könyv) elemzés és jövőkép. Ám jelen blogbejegyzés számára nem ezek a kissé tétova lépések az izgalmasak, hanem a hivatalos politika válasza és kommunikációja. Ennek közismert esszenciája az alábbi gondolatban foglalható össze: "Minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve." Ennek cáfolatát és kritikáját a legszemléletesebben és tudományos igénnyel Báthory Zoltán (nem meglepő módon hazánk első IEA-delegáltja, majd a szervezet tiszteletbeli tagja) az alábbiakban fogalmazta meg: "A pártállam idején a hivatalos magyar didaktikai gondolkodásban és szakirodalomban hosszú időn át bagatellizálták a tanulók és az iskolák közti különbségeket, és szilárdan tartotta magát az a nézet, hogy az egyéni és társadalmi eredetű különbségeket központilag kitűzött, minden tanulóra egyformán érvényes nevelési célokkal és tananyaggal lehet kiegyenlíteni." Még ennél is egyértelműbben fogalmaz Báthory, amely szerint: "A differenciális pedagógia tehát a társadalmi kohéziót erősítő pedagógia." Egy blogbejegyzés természetesen nem vállalhatja fel, hogy a "differenciális pedagógia" mibenlétét feltárja, ám arra feltétlenül alkalmas, hogy néhány napjainkban talán izgalmas, tágabb összefüggésre felhívja a figyelmet. Első megközelítésben elemi ingerenciát érzek, hogy a tudásgazdaságot mutassam be, ám az oktatás és társadalom egymásra hatása számomra komolyabb üzenetekkel bír. Nem elhanyagolható tényező, hogy az oktatás és társadalom összefüggéseinek elemzését tudományos igényességgel és a legszínvonalasabban John Dewey már elvégezte, néhány írása ebben témában magyar nyelven is olvasható (Iskola és társadalom; A gondolkodás nevelése; Az iskola és a gyermek élete; A gyermek és a tanterv) Tekintsünk most el (nem könnyű!) két szomorú ténytől: 1. Dewey teljes életműve még nem jelent meg magyarul. 2. Chicago messze van, 2014-ben innen nézve, mintha egy másik bolygón helyezkedne el. Abban jelentős egyetértés mutatkozik szakmai körökben, hogy a gondolkodás fejlesztésének egyik kiindulópontja Dewey 1910-ben megjelent How we think című könyve volt. Nem kell hozzá sokat gondolkodni, hogy rájöjjünk, azóta 104 esztendő telt el. Az iskola nem lehet gondolkodásmentes övezet! És ez még csak az érem egyik oldala. Az oktatás és társadalom összefüggéseit vizsgálva, az éremnek másik oldala is van...

"A tudatlanság öntudata"

Ezt (a számomra egyre érdekesebb kifejezést) még az 1990-es évek elején Szebenyi Pétertől egy tantervelméleti kurzuson hallottam. Bevallom őszintén akkor nem értettem, hogy mit is jelenthet igazán. Természetesen az inkább játékosnak tűnő összetételre felfigyeltem, ám emlékeim szerint némiképpen kissé bárgyún nézhettem magam elé (leánykori nevén bambulás) és furcsán mosolyoghattam az előadáson. Komolyabban felidézve a szövegkörnyezetet, Szebenyit akkoriban a Nemzeti alaptantervvel kapcsolatos viták ihlették meg, hogy a fenti kifejezésen elgondoltasson minket. Az érvek és ellenérvek demokratikus világában (lásd konszenzuskeresés) mélységesen felbosszantotta az olyan vitapartner, aki felkészületlennek bizonyult. Ráadásul a tájékozatlanságát, ami elsősorban az olvasottság hiányában keresendő, a magabiztossága mögé próbálta meg elrejteni. Szebenyi Péternél (ebben biztos vagyok) ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. 2014-ben értettem meg igazán, hogy mit jelent a "tudatlanság öntudata". Úgy gondolom, hogy nem igazán az olvasottság hiánya (lásd felkészületlenség) és a túlzott magabiztosság egyszerűnek tűnő  összefüggéséről van szó. Ennél érdemesebb mélyebbre ásni. A tudatlanság valójában műveletlenséggel párosul, az öntudat gőggel és fölénnyel. A fölényeskedő, másokat lenéző attitűd valójában leplezi és eltakarja a tudatlanságot és műveletlenséget. A "tudatlanság öntudata" virágkorát éli, divatos szóval élve, trendi. Ez engem nem igazán tesz boldoggá. Legfeljebb annyiban, hogy kezdem érteni, amiről annak idején Szebenyi Péter beszélt.

A pedagógia szabadsága

Az utóbbi időben (sajnos) egyre többször láttam orvosokat és nővéreket munkavégzés közben. Az első döbbenet akkor ért engem, amikor megjegyeztem azt, hogy mennyire lelkiismeretesen végzik a minőségi munkájukat. Az egyik professzor, kollégái között igazi szaktekintély, nemes egyszerűséggel a méltató mondataimra csak annyit válaszolt: "Itt minden a betegért van." Pestiesen szólva ez elég ütős mondat volt, rövid, ám nem utolsó sorban, lényegre törő. Természetesen nem tudtam kibújni a "pedagógusbőrömből" és rögtön a saját szakmámra gondoltam. Milyen egyszerű lenne, ha az iskolákban is minden a gyermekek érdekében történne. Kissé naiv asszociáció, különös tekintettel a törvény-tanterv-tankönyv ördögi háromszögében béklyóba kötött oktatási rendszerünkre gondolva. Az igazán elgondolkodtató jelenetet, akkor láttam, mikor az orvosok egy konzílium keretében a röntgenfelvételeket elemezték. Szakszerűen diagnosztizáltak (már ez is pedagógia!), majd ezt követően tényekkel alátámasztott és meghatározott esetek, valamint protokollok alapján  szakmai döntéseket hoztak. A professzionalizmus büszkesége mellett a megbeszélések bizalmi légkörére is felfigyeltem. Szakmaiság és bizalom. Ilyen egyszerű lenne a pedagógia szabadsága? Nyilván ennél összetettebb a dolog, ám komolyan gondolom, amennyiben ez a két alapelv sérül, akkor nehezen beszélhetünk szabad pedagógiai döntésekről. Számomra nyilvánvaló, hogy a pedagógia egy olyan professzió, amelyben a tanárok naponta fontos, szakmai döntéseket hoznak. Ezeknek a döntéseknek egy-egy generáció életére vonatkozóan hosszútávú hatásuk van. Amennyiben az intézmények vezetőit adminisztrátoroknak, Excel-táblázatokat töltögető gépeknek, a pedagógusokat pedig portfóliókészítő kisiparosoknak gondoljuk, akkor a pedagógiát egy betanított munkává züllesztjük le. A betanított munkások esetében nagy mértékű bizalmatlanság mutatkozik meg, a döntéseket a fejük felett hozzák meg. Ez nem a pedagógia szabadsága! A gyermekről pedig már szót se ejtsünk. :-(

Az autonóm iskola

Az autonóm iskola legnagyobb erénye a szabadság. Ez a szabadság azonban komoly felelősséggel jár együtt. Hogy fokozzam, a szabadsággal vissza is lehet élni. Talán enyhébb kifejezés, hogy a szabadsággal néhányan nem tudnak élni. Az autonómia (nem meglepő módon) az önálló döntéseket, a szakmai igényességet és a céltudatosságot helyezi az előtérbe. A tantervi, tanításmódszertani és tanulászervezési döntések egy szakma privilégumai. Napjainkban érdemes leszögezni, a tanárság egy professzió, nem betanított munka. A szakmai igényesség első megközelítésben a továbbképzések minőségének a függvénye. Ám nem pusztán erről van szó. A pedagógiai tudás megújítása kétségkívül dicséretes tevékenység, ám ez valójában a szemlélet, az akarat és az attitűd világa. Ebben a "varázslatos háromszögben" ne feledkezzünk meg az intézményvezetőkről sem. A decentralizált szabályozás egyik legnagyobb hozzáadott értéke az, hogy egyre több iskolavezető tanulta meg a vezetéselmélet és szervezetfejlesztés alapjait, figyelembe vette a helyi környezet igényeit, érzékenyen reagált a diákok és a pedagógusok szükségleteire. Valahol itt kezdődött a céltudatosság: Jó iskolát szeretnék csinálni! Együtt a szülőkkel, a tanárokkal és a gyerekkel. Mert ez a MI iskolánk! Nem elhanyagolható tényező, hogy Magyarországon az autonómia 1985-ben, az ún. "autonómia törvénnyel" vette kezdetét. Ám a startpisztoly a kísérleti programok elindításával, az 1978-as tanterv bevezetése után dördült el. Az autonómia a hazai oktatási rendszer egyik legnagyobb büszkesége! Több évtizedes folyamat eredménye. Nota bene, az autonóm iskola a jövő!

A csend ereje

Legutóbb 2013. március 27-én írtam a csendről, 302 nap hallgatás után. Örömmel jelentem, hogy most jobb a helyzet! Előző blogbejegyzésem óta 14 nap telt el. Most mégis a csendről fogok írni. A csendnek tudniillik ereje van! Ez nem egyszerűen az elmélyülés, az alkotói csend időszaka volt. Annál sokkal többről van szó, hiszen ezalatt a két hét alatt lett volna miről írnom, a pedagógia (különösen mindennapjaink pedagógiája) tele van jobbnál-jobb témákkal. Régen olvasott könyvek és még régebben nézegetett fényképek kerültek a kezembe. Mindegyikben találtam valami üzenetet a következő időszakra vonatkozóan. Még a régi ütött-kopott edzésnaplóm is előkerült, aminek kifejezetten örültem. Még akkor is, ha ma már nem tudok olyan gyorsan és sokat futni, de bizsergető érzés volt újra átélni azokat a versenyeket. A legjobb az volt, amikor régen látott ismerősökkel is találkoztam és nagyokat beszélgettem velük a "régi szép időkről".  A könyvekben elolvasott történetek, magvas gondolatok, a gyűrött fényképek, a beszélgetések, no meg a három órán belül lefutott maratonik emléke erőt adnak. Első megközelítésben ezt alkotó erőnek gondolja az ember, ám néhány nap gondolkodás és egy megkezdett tanulmány után rájöttem, hogy nem egészen erről van szó. Valójában a csend erejét éltem át! Néha valóban le kell lassulni, vissza kell kapcsolni, hogy ez világossá váljon. Már meg sem lepődtem azon, hogy a mai napon az egyik Twitter-bejegyzésnek a címe a csend ereje volt. Úgy látszik kicsi, ám annál szebb ez a világ! 

Az esszéjavítás szépsége

Esszéket javítok. Tudom, hogy egyetemi oktatóként így január elején a vizsgaidőszak dübörgésében ebben semmi egetverő sincsen. Ám én ezt még a 26. esszé javítása, véleményezése és értékelése után is élvezem. Nem vagyok mazochista, ez áll talán a legtávolabb tőlem. Az esszé megírását alapvetően a gondolkodás egyik csúcsának tartom. Mi lehet ennek az oka? Tudatosan, akár nevezhetnénk ezt galád módnak a feladat nem egy meghatározott téma bővebb kifejtése. Tapasztalatom szerint egy megadott téma kifejtése esetében az esszék jórészt (eltérő színvonalon) leíróak. Kis túlzással egy az egyben azt kapom vissza, ahogy az adott téma jeles szakemberei gondolkodnak. A minőségi leírás kétségkívül szakmailag és stilisztikailag szépen megfogalmazott mondatokban gazdag, a hivatkozások pontosak. Az ilyen dolgozat szinte arra inspirálja az embert, hogy minden további nélkül jelest adjon. Egy apró szépséghibája azért van ennek a történetnek, hogy meglátásom szerint ezek a dolgozatok nem esszék. nehéz ügy ez, éppen ezért levettem a polcról a Pedagógiai lexikont (1997-es kiadás) és megkerestem az esszé szócikket. Sajnálatos módon nem találtam meg. A Wikipédia Samuel Johnson meghatározását közli: "Az agy gondolatainak szabad folyása; egyetlen, nyers mű, s nem szabályszerű, rendezett alkotás." Nyilvánvaló, hogy a korábban említett leírások és az "agy gondolatainak szabad folyása" között van némi különbség. A gondolkodtatást szem előtt tartva, no meg az unalmas leírásokat elkerülve, a feladat egy nyitott, érdekes kérdés megválaszolása. A kurzus előadásai során vigyázok arra, bár őszintén megvallva alig bírok magammal, hogy (jó pedagógiai szokás szerint) ne válaszoljam meg a saját kérdésemet. A hallgatóknak kell egy általuk választott szempont alapján megválaszolni a kérdést. Ráadásul (galádság a négyzeten) a szempontválasztást meg is kell indokolniuk. Az összehasonlítás során (szerencsére) sokan eljutnak az elemző szintig. Ez már egy jelentős siker, különösen, ha az egyszerűbb leírásokra gondolunk. Ám meglátásom szerint ez még nem az egyéni gondolatmenetek világa, az "agy gondolatainak szabad folyásáról" nem is beszélve. Néhány hallgatóm (nem sokan) tétova próbálkozást tesz arra, hogy az összegzésre hivatkozva, "odapasszolja" az egyéni gondolatokat az esszében. Ám ne feledjük az esszé egésze az önálló gondolkodásért van! Rossz hírem van, ez nem azt jelenti, hogy nem kell egy esszé megírása előtt, a választott szempont alapján és a kérdés megválaszolása érdekében számos publikációt elolvasni. Ám az egyéni gondolatokat azok a felvételek, interjúk, filmrészletek és előadások is segítik, amelyek néha bizony enyhíthetik az olykor-olykor száraznak tűnő teóriák okozta fájdalmat. Valahogy így áll össze a kép. Az összegzéseket tekintve azonban van itt még egy csavar a történetben. A konklúziókat érdemes úgy megfogalmazni, hogy azok dilemmákat, kérdéseket, további megoldásra váró területeket vessenek fel. Egy esszé végén nem pont van, hanem kérdőjel. nem elhanyagolható tényező, hogy a kreatív, egyéni gondolatmenet és értelmezés az esszéjavítás szépségét erősíti. Most jut eszembe, jön a 27.:-)

A kreatív gondolkodás

Milyen egyszerűnek tűnik a képlet: Eredeti ötlet+kreatív személyiség=kreatív gondolkodás. Kétségtelen tény, hogy a fluencia (ötletgazdagság) egyik meghatározó alkotóeleme a Guilford-Torrance "páratlan páros" munkássága óta a kreativitásnak, ám ez csak "előszobája" a kreatív gondolkodásnak. Napjainkban bizony meg kell becsülni azokat a diákokat, hallgatókat, embereket stb., akiknek eredeti ötletük van és egy-egy kérdésünkre nem üveges tekintettel (leánykori nevén bambulás) néznek ránk. Komolyra fordítva a szót a fluencia (lásd a tegnapi blogbejegyzésben az intuitív gondolkodást) valóban lényeges eleme a kreatív gondolkodásnak. Denis Shekerjan, az Uncommon genius (Nem szokványos zsenik) szerzője így írt erről: "Lazuljunk el, hagyjuk szabadon kószálni gondolatainkat, nyíljunk meg a kívülről jövő hatások előtt, maradjunk rugalmasak és mulattassuk magunkat akár képtelennek tűnő elképzeléseinkkel és módszerekkel. Ez a kezdeti attitűd illik legjobban minden olyan projekthez, amelynek célja valami új létrehozása." Nem elhanyagolható tényező, hogy ez a "kezedeti attitűd" nem egyszerűen a produktum ("valami új létrehozása") miatt fontos, hanem a kreatív gondolkodási folyamat megértése szempontjából is lényeges elem. A képlet második fele, nevezetesen a kreatív személyiség talán még rejtélyesebb kategória, mint az eredeti ötlet. A kreatív személyiség nem egyszerűen ontja az eredeti ötleteket, hanem mérhetetlenül kíváncsi. Sőt! Ezt a kíváncsiságát valami csoda folytán, még a köz- és felsőoktatás sem képes "kiirtani", megmarad kíváncsi embernek. Mielőtt azonban hátradőlnénk kényelmesen a karosszékünkben, van egy rossz hírem. Az "egész életen át tartó kíváncsiság" valami hihetetlen akaraterővel párosul. A kreatív gondolkodás a fenti tulajdonságok mellett azt is feltételezi, hogy egy-egy területen, legyen az csillagászat, mikrobiológia, génsebészet, barlangászás, vízszerelés (a sor szabadon folytatható) igyekszik a kreatív személyiség elmélyülni, a dolgok mélyére ásni. (lásd tegnapi blogbejegyzésemben a lassú gondolkodást). A dolgokban történő elmélyülés valójában az az érdeklődési kör, Csíkszentmihályi kifejezésével élve tartomány (domain), amelyik elementáris erővel "bizgerál" minket. Még egy rossz hír: Belülről! Kétségkívül a környezet sokat segíthet ebben (lásd kreatív környezet, innovatív tanulási környezet stb.), ám legalább ennyit árthat is. Túlságosan triviális példa lenne az iskola, úgyhogy nem ebben az irányban folytatom. A kreatív gondolkodás valójában olyan problémamegoldás, amelyben a problémaérzékenység és a probléma meghatározása mellett a többféle megoldási lehetőségek végiggondolása adja az "ízét és a zamatát" a gondolkodásnak. Ám meglátásom szerint ennek (legalább) kétféle típusa van. Az egyik egy algoritmizált, rutinszerű, rengeteg gyakorlásra épülő problémamegoldás. Ha A1, akkor B2, majd C3, talált, süllyedt. Ismerjük ezt a régi játékot. Az az érdekes, hogy a gyerekek zöme úgy érkezik meg az iskolába, hogy az A1 után önfeledten a ZS8-ra ugranának. A mai napi utolsó rossz hírem, hogy pillanatok alatt szólnak nekik, hogy vissza kell lépniük a B2-re. Mi marad a korábban említett attitűdből? Hová lesz a kíváncsiság és az akarat? Úgy gondolom, hogy a kreatív gondolkodás nem épülhet egy algoritmizált lépéssorra, hiszen azzal éppen ellentétes. Valójában arról van szó, hogy az érdeklődési területek (tartományok) tudáselemeit, hogy tudjuk úgy összerakni, ahogy még senki más. Újat alkotunk, eredetit. Ez már egy bonyolultabb képlet!

A gondolkodásról - komolyabban

Az újévi beharangozó blogbejegyzés után érdemes a gondolkodást, a gondolkodtatás pedagógiáját alaposabban is körbejárni. Ennek apropóját Daniel Kahneman közgazdasági Nobel-díjas pszichológus magyar nyelven 2013-ban megjelent Gyors és lassú gondolkodás című könyve jelenti. Szögezzük le rögtön az elején: Nem egy könnyű esti olvasmány! Ám érdemes a Jegyzetek nélkül közel 500 oldalon átrágnia magát az embernek, mert hihetetlen szellemi élménnyel lesz gazdagabb! Valójában azonban nem a könyvnek szeretnék reklámot csinálni, ezt egyébként a hátsó borítón Felcsuti Péter, a Magyar Bankszövetség volt elnöke már megtette: "A Nobel-díjas Daniel Kahneman nagyívű könyve egészen más megvilágításba helyezi a modern ember bonyolult és ellentmondásos, gyakran érthetetlennek és irracionálisnak tűnő gondolkodását." Ez így elsőre nem rossz, ám amiért a könyv a kezembe került és nem utolsó sorban a blogbejegyzésem meghatározója, az nem egyéb, mint az az érdekes összefüggés, hogy Kahneman közgazdasági Nobel-díjat kapott a pszichológia területén végzett munkájáért. Ez akár egy interdiszciplináris intermezzo is lehetne, ám ennél lényegesen többről van szó, hiszen gondolatai nagy hatással voltak számos tudományterületre, többek közt a közgazdaságtanra, az orvostudományra, a pénzügyi viselkedéstanra és a politológiára. Jogosan merül fel a kérdés: Mi a helyzet a neveléstudománnyal? A pedagógiának nem célja a gondolkodtatás? Tekintsünk el most attól, hogy a 2013-as hazai állaptokból kiindulva a fenti kérdésre egy egyszerű, kissé sommás, ám lényegesen pikírtebb választ adjunk. Érdemesebb egy lényegesen progresszívebb kérdést feltenni: Milyen hatást gyakorolhatnak Kahneman gondolatai a neveléstudományra, konkrétan a pedagógiára? A teljesség igénye nélkül (a teljes válasz megfogalmazása akár éveket vehet igénybe) az alábbiakat érdemes stílszerűen végiggondolni. 

Kahneman két rendszert elemez, amelyik a gondolkodásunkat vezérli. Az 1. rendszer gyors, intuitív és érzelmes, a 2. rendszer lassú, megfontolt és logikus. A pedagógia nyelvére lefordítva, valójában a döntési és az ítéletalkotási képességekről van szó. Az intuíció torzitásai, a heurisztikára hagyatkozás számos hibát eredményezhet a gondolkodásunkban, a döntéseinkben és az ítéletalkotásunkban egyaránt. A lassú gondolkodás ugyanakkor erőfeszítést és rendezettséget igényel. A két rendszer közötti interakció elemzése, vizsgálata Kahneman zsenialitása: "Az 1. rendszer folyamatosan ötletekkel bombázza a 2. rendszert: benyomásokkal, intuíciókkal, szándékokkal és érzésekkel. A 2. rendszer hozzájárulásával ezek a benyomások és intuíciók meggyőződésekké, a késztetések pedig szándékolt cselekvésekké válhatnak." Ez az interakció azonban a pedagógiában nem működik ennyire jól (finom fogalmazás). Ennek egyik oka a rohanás. Mindent kapkodva és sietve kell megcsinálni, a pillanatnyi memória már régen tömve van adatokkal, tényekkel, többek között évszámokkal, nevekkel, képletekkel, helyszínekkel és még ki tudja mennyi mindennel. Ebben a pillanatban a felületesség mellett a gondolkodás helyett a felejtés kerül az előtérbe. Most nincs időm válaszolni a kérdésedre, mert tovább kell mennünk! Bár érdekes a téma, amit felvetettetek, ám ez nincs benne sem a tantervben, sem a tankönyvben. Az 1. és 2. rendszer interakcióját gyengíti az is, hogy miközben az ismeretek (ismeretdarabkák) uralják a pedagógia gyakorlatát (tisztelet a kivételeknek), sem a megértésre, sem az alkalmazásra nem marad idő. Nyilvánvaló, hogy a döntési és az ítéletalkotási képesség fejlesztése már szóba sem kerül, talán csak néhány alaptantervi kósza megfogalmazás szintjén. Ami még ennél is rosszabb, a döntéseket és az ítéletalkotást elvégzik helyettünk. Ez egy kényelmes állapot, amelyben (pozitív forgatókönyv) Kahneman 1. rendszere működhet. Ám a rutinszerűség, az automatizmus még nem eredményez gondolkodást, különösen nem kreativitást (ez utóbbiról most nem lesz szó). A pedagógia számára talán a legfontosabb üzenet Kahneman következtetéseiben olvasható. Nevezetesen "a készségek elsajátításához állandó környezetre, elegendő gyakorlási lehetőségre, a gondolatok és cselekedetek helyességét illetően gyors és egyértelmű visszajelzésre van szükség." Mielőtt azonban a tanulási környezet, a "gyakorlat teszi a mestert" elv és a visszajelző kultúra dicsőségét zengenénk, érdemes leszögeznem, hogy az 1. rendszer (minden hibája ellenére) számomra sokkal izgalmasabb a gondolkodtatás pedagógiájában, a két rendszer interakciójának vizsgálata már csak hab a tortán. 

A 2014. év elé

Gondolom, az Újév első napjai a nagy fogadalmak mellett, a tervezgetéssel, a rendszerezéssel, a régebbi dossziék, emailek és egyéb dokumentumok pakolászásával, csoportosításával telnek el. Ezt a kissé "hamupipőkés" tevékenységláncolatot még az első napok várakozásának izgalma sem enyhítheti. Szerencsére azonban a kupachegyek alatt néha kincsre is lel az emberfia, amin rendesen elcsodálkozik, jobb esetben alaposan elgondolkodik. Néhány idézet különösen üdítően hatott a rendrakás unalmas óráiban. Ráadásul komoly üzenetet hordoznak, akár az év egészére vonatkozóan, amolyan beharangozó gyanánt. Íme az első "gondolatébresztő" Walter Lippmanntól: "Amikor mindenki hasonlóan gondolkodik, akkor senki sem gondolkodik igazán." A pedagógia világa (a világ úgy általában) attól izgalmas és csodálatos, hogy sokan sokféleképppen gondolkodnak benne. Véleményem szerint (többek között) ettől vagyunk emberek (lásd homo sapiens sapiens). Lippmann eszmefuttatását folytatva, amennyiben mindenki hasonlóan gondolkodik, akkor bizony az említett izgalom és csodaérzet bizony elmarad. A gondolkodásmentes pedagógia sem az inspirációt, sem a motivációt nem erősíti. Márpedig mindkettő alapfeltétele a gondolkodásnak. Maradva az őskornál, a mammut elejtéséről lehet egyféleképpen gondolkodni, a vadászat múveletei standardizálhatók, sőt be lehet magolni az állat kihalásának évét is, ám a gyakorlatban ezzel nem sokra megyünk. Megkockáztatom az ősember még szomorúbb véget ért, hiszen a gondolkodásmentes vadászat során bizony a mammut is győzhetett. Egyszerűbben fogalmazva: Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest (példámnál maradva mammutot) estére? Mikor ezen jól elmerengtem, szemem elé került John Cage figyelemre méltó gondolatata: "Nem fér a fejembe, hogy az emberek miért félnek az új gondolatoktól. Én a régiektől rettegek." Természetesen egy új esztendő kezdetén még tele vagyunk az előző év "régi gondolataival". Ráadásul az év eleji pakolászás még abban is segít, hogy a régebbi gondolatok is előkerüljenek. Ezzel én sem jártam másképp. Kezem ügyébe került az 1903. évi 43 381.sz. min. rendelet az 1899. évi Gimnáziumi Tanterv Utasításai. (Megtalálható a Tantervelmélet forrásai 6. kötetében. OPI, 1985). Az Általános utasítások című fejezetben az alábbiakat olvastam: "A tanítás menetének részleges megállapítása csak az egyes tanártestületek kebelében történhetik, az iskola mindennapi tapasztalatainak és szükségleteinek körültekintő figyelmbe vételével. Az országos általános tantervtől csupán az irányadó szempontok, az elérendő célok kijelölése várható. Még a részletesebb felvilágosító utasítások is pusztán egy-egy mintát akarnak nyújtani a tudományszakok anyagának iskolai, módszeres csoportosítására és nem tartanak igényt, hogy a különböző intézetek helyi viszonyainak, a tanártestületek külön felfogásának határt szabjanak."  Ezek után nem csoda, hogy a 2014. év elején villámgyorsan belefeledkeztem a rendelet szövegébe és hagytam a csudába a dossziékat, valamint az emaileket. Bár már ez a fenti idézet is meghatározhatja az idei év blogbejegyzéseit (egy jó antré mindig fontos), ám találtam még valamit, ami érdekes lehet: "Nem abból ítéljük meg a növekvő értelmességet, hogy a tankönyív szövegét szó szerint el tudja mondani; hanem abból, vajjon a kellő megbeszélés és megmagyarázás alapján szerzett ismeretet képes-e a tanuló a korának és fejlődése fokának megfelelő önállósággal szabadon előadni." Nesze neked törvény-tanterv-tankönyv háromszöge! A fentiek alapján izgalmas, reményeim szerint inspirációban és motivációban gazdag új esztendőnek nézünk elébe.