Legutóbb 2013. március 27-én írtam a csendről, 302 nap hallgatás után. Örömmel jelentem, hogy most jobb a helyzet! Előző blogbejegyzésem óta 14 nap telt el. Most mégis a csendről fogok írni. A csendnek tudniillik ereje van! Ez nem egyszerűen az elmélyülés, az alkotói csend időszaka volt. Annál sokkal többről van szó, hiszen ezalatt a két hét alatt lett volna miről írnom, a pedagógia (különösen mindennapjaink pedagógiája) tele van jobbnál-jobb témákkal. Régen olvasott könyvek és még régebben nézegetett fényképek kerültek a kezembe. Mindegyikben találtam valami üzenetet a következő időszakra vonatkozóan. Még a régi ütött-kopott edzésnaplóm is előkerült, aminek kifejezetten örültem. Még akkor is, ha ma már nem tudok olyan gyorsan és sokat futni, de bizsergető érzés volt újra átélni azokat a versenyeket. A legjobb az volt, amikor régen látott ismerősökkel is találkoztam és nagyokat beszélgettem velük a "régi szép időkről". A könyvekben elolvasott történetek, magvas gondolatok, a gyűrött fényképek, a beszélgetések, no meg a három órán belül lefutott maratonik emléke erőt adnak. Első megközelítésben ezt alkotó erőnek gondolja az ember, ám néhány nap gondolkodás és egy megkezdett tanulmány után rájöttem, hogy nem egészen erről van szó. Valójában a csend erejét éltem át! Néha valóban le kell lassulni, vissza kell kapcsolni, hogy ez világossá váljon. Már meg sem lepődtem azon, hogy a mai napon az egyik Twitter-bejegyzésnek a címe a csend ereje volt. Úgy látszik kicsi, ám annál szebb ez a világ!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése