Közeli ismerőseim tudják, hogy közel 10 éven át, 1991-2001 között rendszeresen futottam. Komoly meglepetésként ért akkoriban, amikor utána néztem a hosszútávfutás szakirodalmának, az edzésprogramok mellett a könyvek majdnem fele a futás fiziológiájával foglalkozott. Négy maratoni lefutása után ma már nem okoz nagy meglepetést, hogy a futásnak pedagógiája van. Miért jutott éppen ez az eszembe? Hosszú idő után ismét elővettem a futócipőmet és ismét elkezdtem futni. Néhány rövidebb táv "lekocogása" után, ma már egy jó tempójú 10 km is a tarsolyomban van. :-) Az izmok úgy látszik, nem felejtenek. A mozdulatok, a friss levegő illata ismerős számomra. Néha még futótársaim is akadnak (emberek vagy kutyák személyében, az most mindegy). Miért felejtjük el olyan könnyen, amit megtanultunk? A vizsgaidőszakban állandóan találkozom egy-egy hallgatóval, akikről messziről már látom a vizsga végén (még le sem nyomták az ajtókilincset), hogy "elindult a felejtési kompetencia hódító útján". Vélhetően a tanulásban nem tulajdonítunk nagy jelentőséget a mozgásnak, az érzékszerveinknek és a társaknak. A verbális tanulás már kisiskoláskorban is domináns. Ebbe a csatornába tereljük a mozgásos, az érzékszervi és a szociális tanulóinkat is. Vajon miért? Mi lehet ennek az oka?
Én nem annyira azt látom problémának, hogy napjaink modern világában minden gyereknek sokat kell verbális/intellektuális tartalmakkal foglalkoznia, hanem inkább azt, hogy ez nem megfelelően történik, ezért valóban sok a kudarcélmény, a passzív vagy elutasító viszonyulás a területhez. Ha a saját előzetes tudásukból volna lehetőségük izgalmas tudáskonstruálásokra számukra is releváns területeken, akkor lehet, hogy a viszonyulás is megváltozna, sikerélményeket élhetnének át. El kell kerülnünk azt , hogy túl könnyen lemondjunk bizonyos tanulók verbális/intellektuális fejlesztéséről mondván, hogy ők más típusúak.
VálaszTörlésAzért talán mégis szükséges kicsit árnyalnom a mondadómat, a lényeg az, hogy a gyerekek (is) aktívan, átéléssel vegyenek részt valamilyen módon fejlesztő, gazdagító tevékenységekben. Ez lehet mozgásos, szociális vagy művészi jellegű is.
Eszembe jutott még valami. Az egyik területen átéléssel végzett fejlesztő tevékenység igen gyakran kedvezően hat más területekre is, így fontos lehet, hogy a gyerekek minél több területen valódi, személyes mély tapasztalatokat szerezhessenek. Szóval a bejegyzésre visszatérve szerintem is fontos volna, hogy minden területen sikerélményekhez, tapasztalatokhoz jussanak a gyerekek, de ebbe azért előbb-utóbb tartozzon bele a verbális/intellektuális szint is, elsősorban az adott tanulók gazdagodása, kibontakozása érdekében.
VálaszTörlésBocsánat a megszólítás elmaradásáért, de blog megjegyzésben ez az első/m/...
VálaszTörlésAnnyi minden jutott eszembe erről az egyébként nem túl hosszú blogról (tehát, csak felsorolás-szerűen):
- Nem szabad elfelejtenetek, hogy a mozdulatok automatikus megjegyzése az agy számára a túlélés záloga. Persze, hogy nem felejthető el!!! A test mozdulatainak hihetetlenül mély a bevésődése a test "gazdájának" agyába. Szinte beleég. Példa erre a tornász, a műugró, aki ha elrontja a mozdulatot - hiába tudta azt előtte tökéletesen, - a hibás mozdulat csak nagyon nehezen és csak hosszú idő után törölhető.
Bár, azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a tudást, ezen belül a mozdulatok megtanulását és használatát is leginkább vizuális úton szerezzük meg (tanulás- olvasás- közben a szem is mozog!).
- Az ilyen ritmusos, már-már cirkulális mozgás esetében, mint a futás pedig ÉLJEN a nyugtató hatás!
- Egyszer azt hallottam a barátomtól - amikor egy futó elhaladt mellettünk - , hogy "vajon ki vagy mi elől fut?" hááát, ebben is lehet valami, akár így is fel lehet fogni.
- a mozgás rengeteg örömhormont termel.
- végül: persze, hogy jó lenne, hogyha mindenki mozdulatok, tehát cselekvés útján tanulna, ezzel már Dewey is próbálkozott (és persze igaza is volt), de mivel nincs abszolút igazság, ezért ezt sem lehet mindenkire kötelezőnek tekinteni! MINDEN EMBER - ÉS GYERMEK - KÜLÖNBÖZŐ!. Mindenkihez meg van a kulcs, amivel megragadhatjuk a figyelmét, de még inkább a képzeletét és a hitét!
Azt hiszem, hogy az igazi PEDAGÓGUS örökké gyermek marad.
Megérti, ha tanítványa mozogna és azt is, ha csak csendben, egy helyben rajzolna, miközben a tanítvány elméje - mint a szivacs - magába szívja a tudást (persze, amit mi szeretnénk átadni Neki). A jó pedagógus egyszerűen csak figyel, a szemével, ami ugyancsak MOZOG.