2015. szeptember 2., szerda

Kompetenciadeficit

Még a nyári szünet kezdetén talákoztam egy régi, kedves ismerősömmel. Sok mindenről beszélgettünk, majd egyszercsak váratlanul megjegyezte: "Miért nem folytatod a blogodat? Olyan kár, hogy abbahagytad." Fogalmam sincsen, hogy akkor, abban pillanatban mit válaszoltam. Ismerve magamat, valószínűleg válasz helyett inkább eltereltem a szót más témára, esetleg némi vigyorgás közepette néztem magam elé. Azóta pár hónap eltelt, a nyári szünet is véget ért, kezdődik egy új tanév. Ráadásul néhány magyar és angol nyelvű tanulmányt is le kellett adnom, nem beszélve a nyári élményekről. Valamelyik nap, amikor már alig láttam a billentyűket, kimentem egy kicsit sétálni a levegőre. Eszembe jutottak "öreg barátom" szavai. Aztán rájöttem, hogy van bennem ismét annyi mondanivaló, hogy hetente egy blogbejegyzést írjak. Az elhatározást még nem követte azonnal tett, ám a mai napon pontot tettem egy elég komoly összefüggéseket feltáró tanulmány végére. Nem kell megijedni, nem erről fogok az "új generációs" blogbejegyzésemben írni. 2002-ben érlelődött meg a Nemzeti alaptanterv felülvizsgálatának a terve. A tervet hamarosan koncepció, majd a revízió folyamata követte. Egyik alapvető célkitűzés a kompetencia alapú tartalmi szabályozás rendszerének az erősítése volt. Ha nem is német értelmezésben, de túl voltunk az első PISA-sokkon. 2004-ben az alaptanterv bevezetését követően egyre több konferencia, műhelymunka, szeminárium, tantestületi értekezlet, munkaközösségi megbeszélés foglalkozott a kompetenciafejlesztéssel. Nem utolsó sorban a média is felkapta a témát. Sokan már ekkor divatnak vélték, egyre több lett a kompetenciaszakértő, Hirtelenjében nagyon sok kompetencia alapú tankönyv, program és kerettanterv került a forgalomba. Nem tudom, mikor és hol ütötte meg először a fülemet a kompetenciadeficit kifejezés. Arra biztosan emlékszem, hogy felkaptam a fejemet, olyan furcsán hangoztt. Az igazat megvallva, Homérosz hexametereit, Sting és Mozart zenéjét szívesebben hallgatom. Természetesen ismertem a korábbi hazai és nemzetközi tudászintmérések eredményeit, pedagógusként a gyakorlatban is érzékeltem a képességfejlesztés nehézségeit. Ám ezzel a kifejezéssel sokáig nem tudtam megbarátkozni. A kifejezés azonban elindult hódító útjára, mit sem törődve azzal, hogy mindig kirázott a hideg, valahányszor meghalottam vagy olvastam. Kompetenciadeficit. Néhányan szinte hamiskás mosollyal ejtették ki a szájukon, valami olyan kifejezéssel az arcukon, mint amikor citromba harap az ember. Mint a jól ismert Tiborc panasza teljesedett volna ki a magyar oktatásügyben, olyan hatása volt a fogalomnak. Azóta több mint egy évtized telt el. A legutóbbi interjúkat követő visszajelzésekből tudom, hogy komoly bátorság kell ahhoz is, hogy az emberfia a kompetencia szót kiejtse a száján. Úgy gondolom, hogy ez nem bátorság, hanem szakmaiság kérdése. Az igazán vájtfülűek természetesen hivatkozhatnak az ír oktatási minisztérium néhány nappal korábbi anyagára, amelyben szívesebben használják az életképesség kifejezést. Képzeljük el, ha ott az "életképességdeficit" fogalom indulna el hódító útjára. A kompetenciadeficitet azonban valahogy azóta megszokta a fülem. Valójában nem is a hallásommal van a baj, hanem az utóbbi évek fejleményeivel. Akárhová nézek, akármerre járok egyre inkább értem a kompetenciadeficit kifejezést. Nem igazán tölt el örömmel, sőt valahol mélyen még szörnyű és keserű érzés is. Mit szólna ehhez Homérosz, Sting vagy akár Mozart? Kit érdekel? "Kicsit szörnyű, kicsit keserű, de a miénk! " 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése