Nagy oktatáspolitikai tévképzet, hogy törvények és tantervek irányítják az oktatási rendszert, főként nem az osztálytermi gyakorlatot, a diákok pedig egyenesen a 21. században szeretnének élni. Az egy tanterv-egy törvény logika már réges-régen megbukott. Az 1978-as tanterv inerciája jelentős mértékű, ám ne feledjük, hogy abban az időben Ralph Tyler curriculum-elméletét a hazai viszonyokhoz sikeresen adaptálták. Gondolok itt elsősorban arra, hogy ez volt az első olyan tanterv, amelyik differenciálta a tananyagot (törzsanyag, kiegészítő anyag) és a követelményeket (optimum, minimum). Ugorjunk 100 esztendőt! Az 1878-as tanterv jelentős mérföldkő a hazai neveléstörténetben. Kármán Mór válogatott pedagógiai műveinek kiadásakor Faludi Szilárd a könyv előszavában így írt: "...nem fedi teljesen a hagyományos herbarti és herbartiánus szellemet, túlhaladja annak ridegségét és egyoldalú tanárszempontúságát, s a tanulói személyiség tiszteletének, a tanulói aktivitás igénybevételének olyan tendenciáit árulja el, ami szinte átmenetet mutat a herbartizmusról egy másfajta, modernebb, demokratikusabb és humánusabb pedagógiai szemléletmódra." Kármán Mór korát megelőzve életszerű, mindennapi példákkal egészítette ki a herbarti tantervelmélet ismeretközpontúságát, ami nem pusztán a matematika esetében, hanem az "ügyességek rendszerében", azaz a képességek fejlesztésében is megjelent. Még egy ugrás és 1778-ban vagyunk. Egy évvel a Ratio Educationis bevezetése után. Ebben a korban még nem ismerték a tantervi beválásvizsgálatot, implementációs stratégiáról nem is beszélhetünk, ám figyelemre méltó a Ratio idejéből az a megállapítás, amely szerint: "Ki remélhet eredményt, ha az emlékezetet a császárok, királyok és vezérek névjegyzéke tölti be? A fejlődésben levő gyermek számára inkább ártalmas ez az eljárás, mint hasznos..." Nem engedünk a 78-ból. De melyikből?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése