A pedagógia ereje

A tegnapi napon a XIII. KERÜLETI PEDAGÓGIAI NAPOK rendezvényén jártam, ahol a kreatív iskoláról tartottam egy előadást. Ebben semmi falrengető nincsen, ám nincs titok abban, hogy szívesen megyek Angyalföldre, hiszen egyrészt itt mindig nagyon sokan vannak, többszázas, lelkes tömeg előtt mindig jó előadást tartani. Másrészt itt a pedagógusszakma ritka nagy megbecsülésnek örvend. Az előadás előtt az ÉV PEDAGÓGUSA díjat adták át. Figyeltem az ünnepelteket és a közönséget egyaránt. Több évtizedes pedagógiai munka eredményeképpen, kissé meghatottan álltak ott a kollégák. Talán arra gondoltak, hogy mit is keresnek ott a rivaldafényben, hiszen ők a gyerekek közt érzik jól magukat. Aztán meghallották a közönség ünneplését, a kollégák hangos tapsát.  Ennél torokszorítóbb pillanatot csak a díjátadás utáni gyermekműsornál éreztem, ahol a diákok varászlatos hangulatot teremtettek, énekeltek, táncoltak és önfeledten mosolyogtak. Mi volt a közös a pedagógusokban és a gyermekekben. A szemek csillogása!! Nehéz volt megszólalnom az előadás elején. Megéreztem, amit ezen a rendezvényen (több éve járok ide) oly sokszor. A PEDAGÓGIÁNAK EREJE VAN! Jó volt ott lenni.

A bogyógyűjtők kora

Közeli ismerőseim pontosan tudják, hogy nagyon szeretem a Tantervelmélet kurzusomat. Csak reménykedem benne, hogy a hallgatók is így vannak ezzel. :-) Tudom, hogy maga az elnevezés még riasztó is lehet a laikusok számára, ám a tantervi kutatások eredményei egyrészt gazdagítják a tudományos diszciplínát (tervezés, fejlesztés, értékelés, implementáció) másrészt az interdiszciplináris tendenciák is erősödnek. Ez utóbbi esetében gondoljunk csak a tantervelmélet és a tanulás tudománya vagy éppen az idegtudomány szoros kapcsolatára. A kurzustematika összeállítása során kezembe került Ballér Endre A tantervelmélet útjain (Válogatás négy évtized pedagógiai írásaiból) című, 2004-ben megjelent munkája. A művelődési anyag kiválasztása és elrendezése című, 1978-ban (!) megjelent írásában találtam egy érdekes tantervelméleti "tanmesét", ami számomra 2012-ben egyszerre volt izgalmas és hátborzongató. A történet lényegét továbbgondolva: Egyszer, valamikor nagyon régen éldegélt egy nemzetség. Egyetlen dologhoz értettek, a bogyógyűjtéshez. Ebben nagyon jól érezték magukat, szorgalmasan dolgoztak. Igen ám, de beköszöntött a jégkorszak, a bogyógyűjtőket az éhhalál fenyegette. Ráadásul megjelentek a kardfogú tigrisek, akik megtizedelték a legyengült bogyógyűjtőket. Néhány alternatív gondolkodó elment a Fővarázslóhoz és a Nagyvadászhoz és arra kérték őket, hogy álljanak élére a szükséges változásoknak. Úgy hírlett, hogy a szomszédos nemzetségek halakat tudnak fogni a folyóban, csapdát állítanak a vadlovaknak és még a vérszomjas tigriseket is el tudják riasztani. Első körben a válasz elutasító volt: "Maradjunk bogyógyűjtők! Ahhoz értünk. Ezt szoktuk meg." Igen ám , de jött a jégkorszak újabb szakasza. Még kevesebb bogyó, még több tigris. Mielőtt kipusztult volna a bogyógyűjtő nemzetség, az elégedetlenek száma növekedett. Kiadtak egy módszertani kézikönyvet a kardfogú tigrisek elejtésének 50 sikeres technikája címmel, ami bestseller lett. Betréningezték a bogyógyűjtőket, akik még álmukból felkelve is fejből sorolták mind az 50 sikeres módszert. Egy apró mozzanatról elfeledkeztek. Véget ért a jégkorszak, a kardfogú tigrisek már eltűntek a környékről. A szomszédos nemzetségek messzehordó íjakat és nyilakat készítettek, lángnyelveket csiholtak. Miközben a bogyógyűjtők iskoláiban éveken át részletesen tanulták továbbra is a halfogás fortélyait, a csapdaállítást, no meg a tigrisek elijesztését. Szép történet, komoly tanulságokkal.

Nincs új a Nap alatt

Készülök a következő félévre. Tudom, hogy ebben semmi falrengető nincsen, hiszen a felsőoktatásban dolgozók a vizsgaidőszak fáradalmait jórészt hasonló tevékenységgel "pihenik" ki. Kezembe került Fináczy Ernő 1934-ben megjelent munkája, amelyben a XIX. századi neveléselméleteket tekintette át. Különösen az a rész keltette fel az érdeklődésemet, amelyben Herbart és Kármán Mór tantervi nézeteit hasonlította össze.Herbarttal kapcsolatban az alábbiakat írta: "Herbart tette tudatossá, hogy a tanterv nem nyers konglomerátum, hanem szerves alkotás, nem durván összehányt részek együttessége, nem kiklopszi építmény, melynek darabjai ragaszték nélkül halmozódnak egymásra, hanem minden ízében összeillő, egymásba fogózó, jól összeforrasztott művészi alkotás, melynek összessége talán csak sejteti az alkotó részeket, de amely a maga erejét, ellenálló képességét, összhangját éppen ezen részek szoros kapcsolatából meríti." Ennél szebben a tantervi konzisztenciáról talán még maga Homérosz sem írhatott volna szebben. A költészeten túl, a Nap alatt sincsen semmi új.

Józsi bácsi és a tarhonya

Józsi bácsi sokat megélt, elképzelt személy. Bármelyik létező Józsi bácsi magára ismerne, az csak a véletlen műve lehet. Tekintettel arra, hogy nagyon szereti a hasát, ha visszaemlékszik a diákkorára, először a menza jut az eszébe. Ahogy ő nevezte, az "egyenkaja". Eszi, nem eszi, nem kap mást. Nagyon nem szerette a menzát. Az ételek egyhangúsága, no meg íztelensége mellett az sem tetszett neki, hogy alig beszélgetnek vele. Csöndben, némán kellett (volna) falatozni, a konyhások is legfeljebb csak akkor kiabáltak vele, ha eltört egy tányért vagy éppen a cseresznyemaggal őket találta el. Teltek-múltak az évek és Józsi bácsit az unokái elvitték egy divatos gyorsétkezőbe. Csodálkozva nézett körül, hiszen csillogott-villogott minden. Ámulva nézte végig a választékot, a felét se értette a zömében angol szavaknak, végül rábökött egy menüre. Pillanatok alatt befalta, az ízeket nem érezte, hiszen nem volt rá idő. Mindenki sietett, kapkodott és rohant. Kérdezett volna, de nem értek rá válaszolni. Miután megevett mindent, szörnyű éhséget érzett. Rendelt egy másik menüt és döbbenten tapasztalta, hogy az ízek nem változtak. Próbált panaszkodni, de nem értek rá foglalkozni vele, hiszen a gyors tempóba ez valahogy nem fért bele. Egy nap, mikor éppen megszokott déli sétájára indult, meglepődve fedezte fel régi, kedvenc kisvendéglőjét. Kissé félve lépett be az ajtón, ám meglepetésére a pincérek felismerték. Leült a megszokott helyére, megkérdezték tőle, hogy érzi magát, mi történt vele az elmúlt hónapokban. Beszélgettek vele! Majd rendelt egy kisfröccsöt és ráérősen olvasgatta az étlapot. Megakadt a szeme a pörköltön és összefutott a szájában a nyál. Kissé elszontyolodott, amikor azt látta, hogy nokedlivel szolgálják fel a kedvenc ételét. Ő tarhonyával imádta. Megkérdezte a pincéreket, mi lenne, ha tarhonyával készítenék el a pörköltet. Józsi bácsi kedvenc kisvendéglőjében ez nem okozott problémát. Hamarosan boldogan lapátolta be a hatalmas adagot. Ajándékba még egy kávére is meghívták. "Jöjjön vissza máskor is!" Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük Józsi bácsi boldogságát. Szerintem a héten is egyszer a kisnyugdíjából, biztosan beül egy pörköltre. Tarhonyával. Mert ő úgy szereti.

Pistike 2

Így a vizsgaidőszak mozgalmas napjaiban sajnos a bejegyzésekre is kevés idő jut. Hivatkozhat az ember "napjaink rohanó világára", ám valljuk be őszintén néha egy kis csend bizony elkél az emberfiának. Ezt a csendet törte meg néhány mindenre elszánt blogbejegyzést olvasó kérdése arra vonatkozóan, hogy miért adtam az előző írásomnak a Pistike címet. Ez teljesen szándékos volt! A "legendás hírű" Pistike, annyi vicc főszereplője valójában az én képzeletbeli (minő szerencse!) középiskolai osztálytársam volt. Egyszer még anno az 1970-es évek végén a történelemtanárunk arra vetemedett, hogy a következő kérdéssel motiváljon minket: Ki a XX. század leghíresebb embere? Nem könnyű kérdés, ám a motivációnkat (bizonyára meglátta bárgyú tekintetünket) tovább erősítette: Aki megmondja, az kap egy csokit. És ekkor jött el Pistike nagy pillanata! Kissé sportszerűtlenül bekiabálta a helyes megfejtést: Lenin! Az osztály hatalmas tapsviharban tört ki, egyrészt azért mert végre kikerültünk a kínos helyzetből, másrészt abban reménykedtünk, hogy több ilyen kérdést nem kapunk már az órán. Pistike diadalittasan ment ki a csokijáért, majd visszafelé jövet maga elé suttogta: Bocsáss meg Sandokan, első az üzlet! Mi lehet Pistike üzenete napjainkban? Úgy gondolom, hogy a jelenlegi generáció csak annyira utilitarista, mint amennyire az enyém volt. Aminek láttuk értelmét, azt szívesebben tanultuk már abban az időben is. A mai kor gyermeke, hasonlóképpen gondolkodik. Ez komoly tantervi kérdés, nevezetesen csak az legyen benne, ami hasznos? Annak idején még utilitarista lobbisták is szerveződtek az angol nemzeti tanterv körül. Ma milyen lobbisták vannak? Meg lehet mondani azt, hogy akár csak három évre előre, hogy mi lesz hasznos a jövő generációja számára. Dewey két dolgot emelt ki az információszerzést és a problémamegoldást. Van benne valami. Na de Pistike csokija....

Pistike

Az évindító bejegyzésemet szándékosan indítottam egyik nemzetközi példaképem, Jerome Bruner gondolatával. Leegyszerűsítve a bruneri üzenetet egy közismert mondás jut az eszembe: "Nincs új a Nap alatt." Tanulmányozva a hazai és nemzetközi neveléstudományi, különös tekintettel a tantervelméleti és tanulástudományi trendeket, sokszor a fenti gondolat jutott az eszembe. A tanulási motivációról, a tanulói tevékenykedtetésről, a képességfejlesztés jelentőségéről "szekérderéknyi" tanulmányt olvastam. Kis túlzással számomra úgy tűnik, hogy a pedagógiai kultúra fényévnyi lemaradásban van a neveléstudomány jelzett területeinek tudományos fejlődésével szemben. Mi történik, hogy a több évtized óta "forró témák", azok kutatási és tudományos eredményei csak csekély mértékben "mennek át" a gyakorlatba. Mi a helyzet a tanulói és a tanári attitűdökkel? Valóban egyhelyben topogunk vagy tétova lépéseket teszünk néhol előre, hol meg nagy bakugrásokat hátrafelé? Még szerencse, hogy az év elején vagyunk, van még 358 napom, hogy megfogalmazzam a válaszaimat. :-)

2012

Tudom mazochizmusnak tűnhet, de az ünnepek környékén kezembe akadt Jerome Bruner: Valóságos elmék, lehetséges világok című munkája, ami 2005-ben jelent meg magyar nyelven. A könyv valójában egy esszégyűjtemény, amiben Bruner 1980-1984 közötti írásai jelentek meg. A nevelés nyelve című tanulmánya elején az alábbiakat olvashatjuk (104-113.old.) 

"Zavaros időket élünk, és aggódnunk kell azon, hogyan is neveljük gyermekeinket. Súlyos problémáink sok forrásból erednek - elsősorban abból, hogy nem láthatjuk előre változó társadalmunk jövőbeni képét, s így nehezen tudjuk rá felkészíteni a következő nemzedéket. Témám, a nevelés nyelve, távolinak tűnhet a társadalmunk gyors és viharos változásai keltette gomolygó problémáktól. Mielőtt azonban teljesen kimerülnék, mégis megpróbálom bemutatni, hogy ha kulcsot kívánunk találni a nevelés nyelvének válságára, az nem olyasmi, mint ha tudományosan pepecselnénk, miközben Róma ég. A társadalmi változások mélyén ugyanis a tudással, a gondolkodással és a tanulással kapcsolatos felfogásunkat érintő, mélyreható változásokra is gyakran rábukkanunk."

Csoda, hogy nem tudtam letenni az írást? :-)