Az innovációéhség

A közgazdaságtan egyik érdekes szakkifejezése. (hunger for innovation) Valóban elgondolkodtató szóösszetétel, különösen pedagógiai szempontból. A megújulási képesség fejlesztése egy oktatási rendszer számára olyan, mint egy falat kenyér. Ez talán még jópofa megállapításnak is tűnik. A dolog attól kezdve azonban már komolyabbá válik, ha a hazai közoktatás innovációskapacitására gondolunk. A helyzet tragikuma akkor lesz különösen szembetűnő, ha (a közgazdaságtannál maradva) az alábbi, talán közismert mondás jut az eszünkbe: "Innoválj, vagy meghalsz!" A túldramatizálástól menekülve, érdemes a pedagógiai innováció néhány évtizedes múltjáról röviden megemlékezni. Talán nem lesz tanulságnélküli felvillantása azoknak a folyamatoknak, amelyek a sztálini oktatáspolitika lebontásának a jegyében, valamikor az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején kezdődtek el. Számos oka van annak, hogy az innovációéhség ebben az időszakban kezdett kialakulni a hazai pedagógiában. Ennek eredője a nemzetközi nyitás volt, főként az értékelés (1968) és a tantervelmélet területén (1971). A hazai oktatásügy nemzetközi beágyazottságának eme tétova lépéseinek eredményeképpen, az 1970-es és az 1980-as éveket méltán nevezhetjük magyarországon az innováció aranykorának. Érdekes, hogy a nemzetközi tudástranszfer mellett az "alulról jövő népi kezdeményezések", szakszerűbben fogalmazva a kísérleti programok is elindultak hódító útjukra. Örvendetes, hogy a tudományos támogatás (Fehér Könyv), a pártpolitikai hátszél (1972-es Párthatározat) és az országos tantervi reform (1978-as tanterv) is adott volt. A sztálini oktatási rendszer megváltoztatását, azonban naivitás lenne pusztán a pedagógiai innováció és a fent érintett szerencsés körülményeknek tulajdonítani. A kádári puha diktatúra olyan társadalmi, gazdasági és kulturális folyamatokat generált, amelyek erőteljesen hatottak a pedagógiai innovációra. Sommásan megállapítva, a demokratizálódás és az "innováció aranykora" között számos összefüggés mutatható ki. A sztálini, centralizált rendszer bukásához az utolsó lökést az 1985-ös "Autonómia-törvény" és az 1989-es politikai rendszerváltás adta meg. Az innovációéhséget és az "innováció aranykorát" egy jól érzékelhető telítődési korszak követte az 1990-es évek végén. Ennek is számos oka van, ám ez talán egy következő bejegyzés témája lehetne. Számomra sokkal érdekesebb, hogy a 21. században, a 2010-es években, egy erőteljesen központosító oktatási rendszervben, mi a helyzet a pedagógiai innovációval. Úgy gondolom, hogy az innováció éhség - aranykor - telítődés korábbi ciklikus folyamata komoly optimizmusra ad okot. 2014-ben érzékelhető egyfajta innovációéhség a pedagógiában. A nemzetközi tudás, az előző évtizedeknek köszönhetően adott. Számos szakértő, intézményvezető birtokolja. Ugyanakkor azt is érzékelik (kisebb-nagyobb mértékben), hogy a hazai (oktatás)politika erőteljesen szembe megy azokkal a nemzetközi folyamatokkal, amelyek a fejlett országokra jellemzőek. Nem elhanyagolható tényező, hogy a korábban említett "szerencsés körülmények": tudományos támogatás, pártpolitika, tanterv manapság már inkább gátjai a hazai oktatási rendszer fejlődésének. Sőt, a pénzügyi források szisztematikus kivonásával együtt akár az innováció sírásóit is üdvözölhetjük bennük. Mielőtt azonban a kardunkba dőlnénk, ne feledjük azt, hogy Szebenyi Péter szavaival élve, a "mélystruktúrában" tétova mozgások kezdődtek meg. Fejlesztő műhelyek és programok, képzett intézményvezetők, valamint Báthory Zoltán kifejezésével, "a mozdonypedagógusok", manapság talán "magányos partizánharcosok" jelzik azt, hogy a hazai pedagógiai innovációnak még vannak tartalékai. Közismert, a remény hal meg utoljára. Nota bene, a pedagógiai innováció még ennél is erősebb. 

A csend ereje 2

Ez most hosszabb és mélyebb volt. Az utolsó bejegyzésemet április 11-én írtam. 25 héttel és 5 nappal ezelőtt. Könnyű kiszámolni, az összesen 180 nap, 4320 óra. A csend erejéről utoljára január 22-én írtam. Nem hittem volna, hogy ennyi idő elteltével még egyszer erről a témáról fogok elmélkedni. 51 évesen (na jó, egy hónap és négy nap még hiányzik) a hollywoodi tündérmeséken már túl vagyok. Nem hiszem, hogy egy életpálya (ez most olyan trendi kifejezés) evolúciós folyamat. Az élettapasztalat (ez már jobb terminus technikus) gazdagodása mindennél többet ér. Már peddig ebből volt bőven. Valahogy ebben az évben, különösen az első felében, nem jöttek össze a dolgaim. A sorozatos kudarcok és megrázó pillanatok azt eredményezték, hogy elhallgattam. Néhány muszájírást kipréseltem magamból, ám sok mindenhez (bevallom őszintén) nem volt kedvem. Mielőtt azt hinnék az olvasók, hogy bánatomban éppen a kardomba dőlnék, szerencsére nem ez történt. Az organikusság jegyében (szerencsére) voltak bíztató pillanatok. Mindenekelőtt az, hogy volt néhány jó hangulatú futballmérkőzés, ahol együtt kiabáltam, énekeltem a fiammal. Nem elhanyagolható tényező, hogy ezzel párhuzamosan, amikor munkahelyet váltottam, a hallgatóimtól és a kollégáimtól nagyon sok pozitív visszajelzést, felejethetetlen üzenetet kaptam. Aztán megjártam Badent, Amszterdamot, Szovátát és Vantaat. Tartottam 24 előadást, 5 műhelymunkát és még egy nagy visszhangot kiváltó (jó értelemben) interjút is adtam a Juventus Rádió Budapesti Arcok műsorában. Néhány írásom is megjelent, az egyik egészen rangos külföldi kiadónál. Nem utolsó sorban rátaláltam a Twitterre (a Facebook sem rossz) és lelkesen használom. Követem a legrangosabb folyóiratokat, napilapokat, szakmai szervezeteket, no meg azokat a példaképeimet, akiket évek óta tanítok. Némi meglepetésemre közel 250 követőm is van. Sokat utazom tömegközlekedési járműveken, vonaton, csak azért, hogy olvassak, megosszak és megjegyzéseket írjak. Ma már tudom, a lélek építkezett, a test (köszönhetően 10 év futásának) jól bírta. Egyrészt tanulópénz volt, másrészt nem hiszek a véletlenekben. A kudarcokból tanulni lehet, a sikereket helyén kell kezelni. Érzem, hogy jó kis blogbejegyzések következnek. Maradok továbbra is a "Vass-háromszögnél." Együtt fogunk tanulni, közösen gondolkodni, még kreatívak is leszünk. Ehhez néha csend kell. Most írni, alkotni fogok. Jó kis korszak jön. Ez a bejegyzés szándékosan ennyire személyes. A csendnek ereje van, a tapasztalati tanulásnak értelme. Mint az organikus életpályának. 

Az oktatás csődje

Kádár-rendszerének több hazugsága is volt. Tekintettel arra, hogy ez egy pedagógiai és oktatáspolitikai kérdésekkel foglalkozó blog, így egyetlen füllentésre (enyhe kifejezés) szeretném a figyelmet felhívni. Nevezetesen arra, hogy a magyar közoktatás teljesítménye jó. Az, hogy a hivatalos pártpropagandától eltérően, mégsem "minden szép és minden jó" a hazai közoktatásban, az 1970. évi IEA (International Association for the Evaluation of Educational Achievement) vizsgálatai, nem utolsó sorban az eredményei mutattak rá. Különösen igaz ez olvasásmérésre, amely (különösen az érettségizőket tekintve),Cs. Czachesz Erzsébet kifejezésével élve, "sokkolóan hatott a magyar közvéleményre". Tekintettel arra, hogy a természettudományos eredmények ennél lényegesen jobbak voltak, alapvető, mélyreható változások nem indultak el a közoktatási rendszerben. (Szőnyeg alá söprés kompetenciája.) Ellenérvként ezzel a megállapítással felhozható az 1972-es Párthatározat (normativitás a köbön), az 1978-as Nevelés és Oktatás Terv (egyszerűbben a 78-as tanterv), valamint a Magyar Tudományos Akadémia nevével fémjelzett Műveltségkép az ezredfordulón (egyszerűbben a Fehér-könyv) elemzés és jövőkép. Ám jelen blogbejegyzés számára nem ezek a kissé tétova lépések az izgalmasak, hanem a hivatalos politika válasza és kommunikációja. Ennek közismert esszenciája az alábbi gondolatban foglalható össze: "Minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve." Ennek cáfolatát és kritikáját a legszemléletesebben és tudományos igénnyel Báthory Zoltán (nem meglepő módon hazánk első IEA-delegáltja, majd a szervezet tiszteletbeli tagja) az alábbiakban fogalmazta meg: "A pártállam idején a hivatalos magyar didaktikai gondolkodásban és szakirodalomban hosszú időn át bagatellizálták a tanulók és az iskolák közti különbségeket, és szilárdan tartotta magát az a nézet, hogy az egyéni és társadalmi eredetű különbségeket központilag kitűzött, minden tanulóra egyformán érvényes nevelési célokkal és tananyaggal lehet kiegyenlíteni." Még ennél is egyértelműbben fogalmaz Báthory, amely szerint: "A differenciális pedagógia tehát a társadalmi kohéziót erősítő pedagógia." Egy blogbejegyzés természetesen nem vállalhatja fel, hogy a "differenciális pedagógia" mibenlétét feltárja, ám arra feltétlenül alkalmas, hogy néhány napjainkban talán izgalmas, tágabb összefüggésre felhívja a figyelmet. Első megközelítésben elemi ingerenciát érzek, hogy a tudásgazdaságot mutassam be, ám az oktatás és társadalom egymásra hatása számomra komolyabb üzenetekkel bír. Nem elhanyagolható tényező, hogy az oktatás és társadalom összefüggéseinek elemzését tudományos igényességgel és a legszínvonalasabban John Dewey már elvégezte, néhány írása ebben témában magyar nyelven is olvasható (Iskola és társadalom; A gondolkodás nevelése; Az iskola és a gyermek élete; A gyermek és a tanterv) Tekintsünk most el (nem könnyű!) két szomorú ténytől: 1. Dewey teljes életműve még nem jelent meg magyarul. 2. Chicago messze van, 2014-ben innen nézve, mintha egy másik bolygón helyezkedne el. Abban jelentős egyetértés mutatkozik szakmai körökben, hogy a gondolkodás fejlesztésének egyik kiindulópontja Dewey 1910-ben megjelent How we think című könyve volt. Nem kell hozzá sokat gondolkodni, hogy rájöjjünk, azóta 104 esztendő telt el. Az iskola nem lehet gondolkodásmentes övezet! És ez még csak az érem egyik oldala. Az oktatás és társadalom összefüggéseit vizsgálva, az éremnek másik oldala is van...

"A tudatlanság öntudata"

Ezt (a számomra egyre érdekesebb kifejezést) még az 1990-es évek elején Szebenyi Pétertől egy tantervelméleti kurzuson hallottam. Bevallom őszintén akkor nem értettem, hogy mit is jelenthet igazán. Természetesen az inkább játékosnak tűnő összetételre felfigyeltem, ám emlékeim szerint némiképpen kissé bárgyún nézhettem magam elé (leánykori nevén bambulás) és furcsán mosolyoghattam az előadáson. Komolyabban felidézve a szövegkörnyezetet, Szebenyit akkoriban a Nemzeti alaptantervvel kapcsolatos viták ihlették meg, hogy a fenti kifejezésen elgondoltasson minket. Az érvek és ellenérvek demokratikus világában (lásd konszenzuskeresés) mélységesen felbosszantotta az olyan vitapartner, aki felkészületlennek bizonyult. Ráadásul a tájékozatlanságát, ami elsősorban az olvasottság hiányában keresendő, a magabiztossága mögé próbálta meg elrejteni. Szebenyi Péternél (ebben biztos vagyok) ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. 2014-ben értettem meg igazán, hogy mit jelent a "tudatlanság öntudata". Úgy gondolom, hogy nem igazán az olvasottság hiánya (lásd felkészületlenség) és a túlzott magabiztosság egyszerűnek tűnő  összefüggéséről van szó. Ennél érdemesebb mélyebbre ásni. A tudatlanság valójában műveletlenséggel párosul, az öntudat gőggel és fölénnyel. A fölényeskedő, másokat lenéző attitűd valójában leplezi és eltakarja a tudatlanságot és műveletlenséget. A "tudatlanság öntudata" virágkorát éli, divatos szóval élve, trendi. Ez engem nem igazán tesz boldoggá. Legfeljebb annyiban, hogy kezdem érteni, amiről annak idején Szebenyi Péter beszélt.

A pedagógia szabadsága

Az utóbbi időben (sajnos) egyre többször láttam orvosokat és nővéreket munkavégzés közben. Az első döbbenet akkor ért engem, amikor megjegyeztem azt, hogy mennyire lelkiismeretesen végzik a minőségi munkájukat. Az egyik professzor, kollégái között igazi szaktekintély, nemes egyszerűséggel a méltató mondataimra csak annyit válaszolt: "Itt minden a betegért van." Pestiesen szólva ez elég ütős mondat volt, rövid, ám nem utolsó sorban, lényegre törő. Természetesen nem tudtam kibújni a "pedagógusbőrömből" és rögtön a saját szakmámra gondoltam. Milyen egyszerű lenne, ha az iskolákban is minden a gyermekek érdekében történne. Kissé naiv asszociáció, különös tekintettel a törvény-tanterv-tankönyv ördögi háromszögében béklyóba kötött oktatási rendszerünkre gondolva. Az igazán elgondolkodtató jelenetet, akkor láttam, mikor az orvosok egy konzílium keretében a röntgenfelvételeket elemezték. Szakszerűen diagnosztizáltak (már ez is pedagógia!), majd ezt követően tényekkel alátámasztott és meghatározott esetek, valamint protokollok alapján  szakmai döntéseket hoztak. A professzionalizmus büszkesége mellett a megbeszélések bizalmi légkörére is felfigyeltem. Szakmaiság és bizalom. Ilyen egyszerű lenne a pedagógia szabadsága? Nyilván ennél összetettebb a dolog, ám komolyan gondolom, amennyiben ez a két alapelv sérül, akkor nehezen beszélhetünk szabad pedagógiai döntésekről. Számomra nyilvánvaló, hogy a pedagógia egy olyan professzió, amelyben a tanárok naponta fontos, szakmai döntéseket hoznak. Ezeknek a döntéseknek egy-egy generáció életére vonatkozóan hosszútávú hatásuk van. Amennyiben az intézmények vezetőit adminisztrátoroknak, Excel-táblázatokat töltögető gépeknek, a pedagógusokat pedig portfóliókészítő kisiparosoknak gondoljuk, akkor a pedagógiát egy betanított munkává züllesztjük le. A betanított munkások esetében nagy mértékű bizalmatlanság mutatkozik meg, a döntéseket a fejük felett hozzák meg. Ez nem a pedagógia szabadsága! A gyermekről pedig már szót se ejtsünk. :-(

Az autonóm iskola

Az autonóm iskola legnagyobb erénye a szabadság. Ez a szabadság azonban komoly felelősséggel jár együtt. Hogy fokozzam, a szabadsággal vissza is lehet élni. Talán enyhébb kifejezés, hogy a szabadsággal néhányan nem tudnak élni. Az autonómia (nem meglepő módon) az önálló döntéseket, a szakmai igényességet és a céltudatosságot helyezi az előtérbe. A tantervi, tanításmódszertani és tanulászervezési döntések egy szakma privilégumai. Napjainkban érdemes leszögezni, a tanárság egy professzió, nem betanított munka. A szakmai igényesség első megközelítésben a továbbképzések minőségének a függvénye. Ám nem pusztán erről van szó. A pedagógiai tudás megújítása kétségkívül dicséretes tevékenység, ám ez valójában a szemlélet, az akarat és az attitűd világa. Ebben a "varázslatos háromszögben" ne feledkezzünk meg az intézményvezetőkről sem. A decentralizált szabályozás egyik legnagyobb hozzáadott értéke az, hogy egyre több iskolavezető tanulta meg a vezetéselmélet és szervezetfejlesztés alapjait, figyelembe vette a helyi környezet igényeit, érzékenyen reagált a diákok és a pedagógusok szükségleteire. Valahol itt kezdődött a céltudatosság: Jó iskolát szeretnék csinálni! Együtt a szülőkkel, a tanárokkal és a gyerekkel. Mert ez a MI iskolánk! Nem elhanyagolható tényező, hogy Magyarországon az autonómia 1985-ben, az ún. "autonómia törvénnyel" vette kezdetét. Ám a startpisztoly a kísérleti programok elindításával, az 1978-as tanterv bevezetése után dördült el. Az autonómia a hazai oktatási rendszer egyik legnagyobb büszkesége! Több évtizedes folyamat eredménye. Nota bene, az autonóm iskola a jövő!

A csend ereje

Legutóbb 2013. március 27-én írtam a csendről, 302 nap hallgatás után. Örömmel jelentem, hogy most jobb a helyzet! Előző blogbejegyzésem óta 14 nap telt el. Most mégis a csendről fogok írni. A csendnek tudniillik ereje van! Ez nem egyszerűen az elmélyülés, az alkotói csend időszaka volt. Annál sokkal többről van szó, hiszen ezalatt a két hét alatt lett volna miről írnom, a pedagógia (különösen mindennapjaink pedagógiája) tele van jobbnál-jobb témákkal. Régen olvasott könyvek és még régebben nézegetett fényképek kerültek a kezembe. Mindegyikben találtam valami üzenetet a következő időszakra vonatkozóan. Még a régi ütött-kopott edzésnaplóm is előkerült, aminek kifejezetten örültem. Még akkor is, ha ma már nem tudok olyan gyorsan és sokat futni, de bizsergető érzés volt újra átélni azokat a versenyeket. A legjobb az volt, amikor régen látott ismerősökkel is találkoztam és nagyokat beszélgettem velük a "régi szép időkről".  A könyvekben elolvasott történetek, magvas gondolatok, a gyűrött fényképek, a beszélgetések, no meg a három órán belül lefutott maratonik emléke erőt adnak. Első megközelítésben ezt alkotó erőnek gondolja az ember, ám néhány nap gondolkodás és egy megkezdett tanulmány után rájöttem, hogy nem egészen erről van szó. Valójában a csend erejét éltem át! Néha valóban le kell lassulni, vissza kell kapcsolni, hogy ez világossá váljon. Már meg sem lepődtem azon, hogy a mai napon az egyik Twitter-bejegyzésnek a címe a csend ereje volt. Úgy látszik kicsi, ám annál szebb ez a világ!