A tananyag csapdájában

Régóta érzem, hogy a tananyagnak meghatározó ereje, primátusa van az oktatásban. Szinte nincs olyan terület, amelyet ne határozna meg az alábbi kérdés: Mit tanítson az iskola? 1777 óta törvények, tantervek és tankönyvek több-kevesebb (inkább ez utóbbi) sikerrel próbáltak meg választ keresni erre az egyre bonyolultabbá váló kérdésre. A jelzett évszám nem véletlen, az I. Ratio Educationis kiadásának az éve, Mária Terézia az állami szabályozásban látta a felvilágosult abszolutizmus értékeinek és filozófiájának hatékony megvalósítását az oktatásban. Az uralkodó úgy gondolta, hogy fizetett hivatalnokok segítségével próbál meg válaszolni a fenti kérdésre, központilag szabályozza és írja elő a tanítandó tananyagot. E tekintetben kétségtelen tény, hogy ő volt az első, ám némi szarkazmussal megállapítva, nem az utolsó. A hatalomgyakorlási technikák finomabbá váltak, a fizetett hivatalnokok mellé tudományos intézmények, kutató és fejlesztő intézetek, szakszervezetek, civil szervezetek és nem utolsó sorban szakértők zárkóztak fel. Hol élénk vita alakult ki a tantervi kánon mibenlétéről és részletes leírásáról, máskor néhány küldetéstudatban gazdag, az uralkodó köreihez tartozó, ahhoz kötődő emberek döntöttek a kérdésben. A kánonviták fellángoltak, majd lecsendesedtek. A XX. század vége óta folyamatosan azt érzem, hogy a focihoz és az oktatáshoz mindenki ért. Kis túlzással, lassan 10 millió szövetségi kapitány és ugyanennyi pedagógiai szakértő országa leszünk. Félreértés ne essék, nincs azzal baj, ha élénk társadalmi vita bontakozik ki az oktatás kérdéseiben (ennek a hiánya napjainkban különösen érzékelhető), ám a tananyag csapdája valahol a "tudatlanság öntudatánál" kezdődik. A tananyagnak azonban nemcsak mélystruktúrája, hanem csapdája is van. Mária Terézia világa még egyszerű, belátható volt, a második ipari forradalom azonban a XIX. század végén már alapjaiban is megremegtette a tananyagközpontú oktatást. Az iskola azonban még védte ősi bástyáit, a változásra (annak ritmusa össze sem hasonlítható napjaink pörgésével) az oktatási rendszer a labdarúgásban jó ismert szurkolói buzdítással reagált: "Mindent bele!" Ez a szemlélet jól tetten érhető az 1978-as Nevelés Oktatás Tervében, közismertebb nevén: a '78-as tantervben. Bár az az első olyan tanterv hazánkban, amelyik differenciálja a tananyagot, ám a pedagógia gyakorlata (nem meglepő módon) egyszerűen összeadja a törzs és kiegészítő anyagot. Ezt követően  hazai oktatás mind a mai napig a tananyagcsökkentés lázában ég. Az elv egyszerű: végy el négy királyt, hat képletet, öt földrajzi helyet és nyolc irodalmi életrajzot és a rendszer rögtön képességfejlesztő lesz. Kétségtelen tény, hogy a dolog ennél bonyolultabb. A tananyaggal foglalkozó nemzetközi összehaasonlító tanulmányok egyértelműen jelzik, hogy a probléma nem mennyiségi, hanem strukturális. Milyen mértékben kapcsolódnak egymáshoz az egyes tantárgyak tananyagai, mennyiben eszközei a fejlesztésnek? A kérdések nyilvánvalóan költőiek. A tananyag legnagyobb csapdája az, hogy 1777 óta (nem csoda) darabokra hullt, a magolás és a diktálás (már Mária Terézia korában is kritika tárgyát képezte) továbbra is uralkodó az iskolákban. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a pillanatnyi memória intenzív megterhelése másképp nem is mehet. A diákok azonban furfangos, eszes lények. A tanyag ez utóbbi csapdájára hihetetlen sebességű felejtéssel válaszolnak. Úgy csinálnak, mintha figyelnének, a tényanyagot bemagolják, az éppen aktuális tantárgyi dolgozatot több-kevesebb sikerrel megírják. A megértést, a megtanultak alkalmazását felejtsük el, a magasabb rendű gondolkodási műveletekre nincs idő. Az uniformizált világban a kreativitás szinte már szitokszóvá válik. A tananyagközpontúság hívei ünnepelnek, kényelmesen hátradőlnek a karosszékeikben. észre sem veszik, hogy ők is csapdába kerülnek. Valójában a tananyag győzött, Mária Terézia meg odafent mosolyog. 

Kompetenciadeficit

Még a nyári szünet kezdetén talákoztam egy régi, kedves ismerősömmel. Sok mindenről beszélgettünk, majd egyszercsak váratlanul megjegyezte: "Miért nem folytatod a blogodat? Olyan kár, hogy abbahagytad." Fogalmam sincsen, hogy akkor, abban pillanatban mit válaszoltam. Ismerve magamat, valószínűleg válasz helyett inkább eltereltem a szót más témára, esetleg némi vigyorgás közepette néztem magam elé. Azóta pár hónap eltelt, a nyári szünet is véget ért, kezdődik egy új tanév. Ráadásul néhány magyar és angol nyelvű tanulmányt is le kellett adnom, nem beszélve a nyári élményekről. Valamelyik nap, amikor már alig láttam a billentyűket, kimentem egy kicsit sétálni a levegőre. Eszembe jutottak "öreg barátom" szavai. Aztán rájöttem, hogy van bennem ismét annyi mondanivaló, hogy hetente egy blogbejegyzést írjak. Az elhatározást még nem követte azonnal tett, ám a mai napon pontot tettem egy elég komoly összefüggéseket feltáró tanulmány végére. Nem kell megijedni, nem erről fogok az "új generációs" blogbejegyzésemben írni. 2002-ben érlelődött meg a Nemzeti alaptanterv felülvizsgálatának a terve. A tervet hamarosan koncepció, majd a revízió folyamata követte. Egyik alapvető célkitűzés a kompetencia alapú tartalmi szabályozás rendszerének az erősítése volt. Ha nem is német értelmezésben, de túl voltunk az első PISA-sokkon. 2004-ben az alaptanterv bevezetését követően egyre több konferencia, műhelymunka, szeminárium, tantestületi értekezlet, munkaközösségi megbeszélés foglalkozott a kompetenciafejlesztéssel. Nem utolsó sorban a média is felkapta a témát. Sokan már ekkor divatnak vélték, egyre több lett a kompetenciaszakértő, Hirtelenjében nagyon sok kompetencia alapú tankönyv, program és kerettanterv került a forgalomba. Nem tudom, mikor és hol ütötte meg először a fülemet a kompetenciadeficit kifejezés. Arra biztosan emlékszem, hogy felkaptam a fejemet, olyan furcsán hangoztt. Az igazat megvallva, Homérosz hexametereit, Sting és Mozart zenéjét szívesebben hallgatom. Természetesen ismertem a korábbi hazai és nemzetközi tudászintmérések eredményeit, pedagógusként a gyakorlatban is érzékeltem a képességfejlesztés nehézségeit. Ám ezzel a kifejezéssel sokáig nem tudtam megbarátkozni. A kifejezés azonban elindult hódító útjára, mit sem törődve azzal, hogy mindig kirázott a hideg, valahányszor meghalottam vagy olvastam. Kompetenciadeficit. Néhányan szinte hamiskás mosollyal ejtették ki a szájukon, valami olyan kifejezéssel az arcukon, mint amikor citromba harap az ember. Mint a jól ismert Tiborc panasza teljesedett volna ki a magyar oktatásügyben, olyan hatása volt a fogalomnak. Azóta több mint egy évtized telt el. A legutóbbi interjúkat követő visszajelzésekből tudom, hogy komoly bátorság kell ahhoz is, hogy az emberfia a kompetencia szót kiejtse a száján. Úgy gondolom, hogy ez nem bátorság, hanem szakmaiság kérdése. Az igazán vájtfülűek természetesen hivatkozhatnak az ír oktatási minisztérium néhány nappal korábbi anyagára, amelyben szívesebben használják az életképesség kifejezést. Képzeljük el, ha ott az "életképességdeficit" fogalom indulna el hódító útjára. A kompetenciadeficitet azonban valahogy azóta megszokta a fülem. Valójában nem is a hallásommal van a baj, hanem az utóbbi évek fejleményeivel. Akárhová nézek, akármerre járok egyre inkább értem a kompetenciadeficit kifejezést. Nem igazán tölt el örömmel, sőt valahol mélyen még szörnyű és keserű érzés is. Mit szólna ehhez Homérosz, Sting vagy akár Mozart? Kit érdekel? "Kicsit szörnyű, kicsit keserű, de a miénk! " 

Az innovációéhség

A közgazdaságtan egyik érdekes szakkifejezése. (hunger for innovation) Valóban elgondolkodtató szóösszetétel, különösen pedagógiai szempontból. A megújulási képesség fejlesztése egy oktatási rendszer számára olyan, mint egy falat kenyér. Ez talán még jópofa megállapításnak is tűnik. A dolog attól kezdve azonban már komolyabbá válik, ha a hazai közoktatás innovációskapacitására gondolunk. A helyzet tragikuma akkor lesz különösen szembetűnő, ha (a közgazdaságtannál maradva) az alábbi, talán közismert mondás jut az eszünkbe: "Innoválj, vagy meghalsz!" A túldramatizálástól menekülve, érdemes a pedagógiai innováció néhány évtizedes múltjáról röviden megemlékezni. Talán nem lesz tanulságnélküli felvillantása azoknak a folyamatoknak, amelyek a sztálini oktatáspolitika lebontásának a jegyében, valamikor az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején kezdődtek el. Számos oka van annak, hogy az innovációéhség ebben az időszakban kezdett kialakulni a hazai pedagógiában. Ennek eredője a nemzetközi nyitás volt, főként az értékelés (1968) és a tantervelmélet területén (1971). A hazai oktatásügy nemzetközi beágyazottságának eme tétova lépéseinek eredményeképpen, az 1970-es és az 1980-as éveket méltán nevezhetjük magyarországon az innováció aranykorának. Érdekes, hogy a nemzetközi tudástranszfer mellett az "alulról jövő népi kezdeményezések", szakszerűbben fogalmazva a kísérleti programok is elindultak hódító útjukra. Örvendetes, hogy a tudományos támogatás (Fehér Könyv), a pártpolitikai hátszél (1972-es Párthatározat) és az országos tantervi reform (1978-as tanterv) is adott volt. A sztálini oktatási rendszer megváltoztatását, azonban naivitás lenne pusztán a pedagógiai innováció és a fent érintett szerencsés körülményeknek tulajdonítani. A kádári puha diktatúra olyan társadalmi, gazdasági és kulturális folyamatokat generált, amelyek erőteljesen hatottak a pedagógiai innovációra. Sommásan megállapítva, a demokratizálódás és az "innováció aranykora" között számos összefüggés mutatható ki. A sztálini, centralizált rendszer bukásához az utolsó lökést az 1985-ös "Autonómia-törvény" és az 1989-es politikai rendszerváltás adta meg. Az innovációéhséget és az "innováció aranykorát" egy jól érzékelhető telítődési korszak követte az 1990-es évek végén. Ennek is számos oka van, ám ez talán egy következő bejegyzés témája lehetne. Számomra sokkal érdekesebb, hogy a 21. században, a 2010-es években, egy erőteljesen központosító oktatási rendszervben, mi a helyzet a pedagógiai innovációval. Úgy gondolom, hogy az innováció éhség - aranykor - telítődés korábbi ciklikus folyamata komoly optimizmusra ad okot. 2014-ben érzékelhető egyfajta innovációéhség a pedagógiában. A nemzetközi tudás, az előző évtizedeknek köszönhetően adott. Számos szakértő, intézményvezető birtokolja. Ugyanakkor azt is érzékelik (kisebb-nagyobb mértékben), hogy a hazai (oktatás)politika erőteljesen szembe megy azokkal a nemzetközi folyamatokkal, amelyek a fejlett országokra jellemzőek. Nem elhanyagolható tényező, hogy a korábban említett "szerencsés körülmények": tudományos támogatás, pártpolitika, tanterv manapság már inkább gátjai a hazai oktatási rendszer fejlődésének. Sőt, a pénzügyi források szisztematikus kivonásával együtt akár az innováció sírásóit is üdvözölhetjük bennük. Mielőtt azonban a kardunkba dőlnénk, ne feledjük azt, hogy Szebenyi Péter szavaival élve, a "mélystruktúrában" tétova mozgások kezdődtek meg. Fejlesztő műhelyek és programok, képzett intézményvezetők, valamint Báthory Zoltán kifejezésével, "a mozdonypedagógusok", manapság talán "magányos partizánharcosok" jelzik azt, hogy a hazai pedagógiai innovációnak még vannak tartalékai. Közismert, a remény hal meg utoljára. Nota bene, a pedagógiai innováció még ennél is erősebb. 

A csend ereje 2

Ez most hosszabb és mélyebb volt. Az utolsó bejegyzésemet április 11-én írtam. 25 héttel és 5 nappal ezelőtt. Könnyű kiszámolni, az összesen 180 nap, 4320 óra. A csend erejéről utoljára január 22-én írtam. Nem hittem volna, hogy ennyi idő elteltével még egyszer erről a témáról fogok elmélkedni. 51 évesen (na jó, egy hónap és négy nap még hiányzik) a hollywoodi tündérmeséken már túl vagyok. Nem hiszem, hogy egy életpálya (ez most olyan trendi kifejezés) evolúciós folyamat. Az élettapasztalat (ez már jobb terminus technikus) gazdagodása mindennél többet ér. Már peddig ebből volt bőven. Valahogy ebben az évben, különösen az első felében, nem jöttek össze a dolgaim. A sorozatos kudarcok és megrázó pillanatok azt eredményezték, hogy elhallgattam. Néhány muszájírást kipréseltem magamból, ám sok mindenhez (bevallom őszintén) nem volt kedvem. Mielőtt azt hinnék az olvasók, hogy bánatomban éppen a kardomba dőlnék, szerencsére nem ez történt. Az organikusság jegyében (szerencsére) voltak bíztató pillanatok. Mindenekelőtt az, hogy volt néhány jó hangulatú futballmérkőzés, ahol együtt kiabáltam, énekeltem a fiammal. Nem elhanyagolható tényező, hogy ezzel párhuzamosan, amikor munkahelyet váltottam, a hallgatóimtól és a kollégáimtól nagyon sok pozitív visszajelzést, felejethetetlen üzenetet kaptam. Aztán megjártam Badent, Amszterdamot, Szovátát és Vantaat. Tartottam 24 előadást, 5 műhelymunkát és még egy nagy visszhangot kiváltó (jó értelemben) interjút is adtam a Juventus Rádió Budapesti Arcok műsorában. Néhány írásom is megjelent, az egyik egészen rangos külföldi kiadónál. Nem utolsó sorban rátaláltam a Twitterre (a Facebook sem rossz) és lelkesen használom. Követem a legrangosabb folyóiratokat, napilapokat, szakmai szervezeteket, no meg azokat a példaképeimet, akiket évek óta tanítok. Némi meglepetésemre közel 250 követőm is van. Sokat utazom tömegközlekedési járműveken, vonaton, csak azért, hogy olvassak, megosszak és megjegyzéseket írjak. Ma már tudom, a lélek építkezett, a test (köszönhetően 10 év futásának) jól bírta. Egyrészt tanulópénz volt, másrészt nem hiszek a véletlenekben. A kudarcokból tanulni lehet, a sikereket helyén kell kezelni. Érzem, hogy jó kis blogbejegyzések következnek. Maradok továbbra is a "Vass-háromszögnél." Együtt fogunk tanulni, közösen gondolkodni, még kreatívak is leszünk. Ehhez néha csend kell. Most írni, alkotni fogok. Jó kis korszak jön. Ez a bejegyzés szándékosan ennyire személyes. A csendnek ereje van, a tapasztalati tanulásnak értelme. Mint az organikus életpályának. 

Az oktatás csődje

Kádár-rendszerének több hazugsága is volt. Tekintettel arra, hogy ez egy pedagógiai és oktatáspolitikai kérdésekkel foglalkozó blog, így egyetlen füllentésre (enyhe kifejezés) szeretném a figyelmet felhívni. Nevezetesen arra, hogy a magyar közoktatás teljesítménye jó. Az, hogy a hivatalos pártpropagandától eltérően, mégsem "minden szép és minden jó" a hazai közoktatásban, az 1970. évi IEA (International Association for the Evaluation of Educational Achievement) vizsgálatai, nem utolsó sorban az eredményei mutattak rá. Különösen igaz ez olvasásmérésre, amely (különösen az érettségizőket tekintve),Cs. Czachesz Erzsébet kifejezésével élve, "sokkolóan hatott a magyar közvéleményre". Tekintettel arra, hogy a természettudományos eredmények ennél lényegesen jobbak voltak, alapvető, mélyreható változások nem indultak el a közoktatási rendszerben. (Szőnyeg alá söprés kompetenciája.) Ellenérvként ezzel a megállapítással felhozható az 1972-es Párthatározat (normativitás a köbön), az 1978-as Nevelés és Oktatás Terv (egyszerűbben a 78-as tanterv), valamint a Magyar Tudományos Akadémia nevével fémjelzett Műveltségkép az ezredfordulón (egyszerűbben a Fehér-könyv) elemzés és jövőkép. Ám jelen blogbejegyzés számára nem ezek a kissé tétova lépések az izgalmasak, hanem a hivatalos politika válasza és kommunikációja. Ennek közismert esszenciája az alábbi gondolatban foglalható össze: "Minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve." Ennek cáfolatát és kritikáját a legszemléletesebben és tudományos igénnyel Báthory Zoltán (nem meglepő módon hazánk első IEA-delegáltja, majd a szervezet tiszteletbeli tagja) az alábbiakban fogalmazta meg: "A pártállam idején a hivatalos magyar didaktikai gondolkodásban és szakirodalomban hosszú időn át bagatellizálták a tanulók és az iskolák közti különbségeket, és szilárdan tartotta magát az a nézet, hogy az egyéni és társadalmi eredetű különbségeket központilag kitűzött, minden tanulóra egyformán érvényes nevelési célokkal és tananyaggal lehet kiegyenlíteni." Még ennél is egyértelműbben fogalmaz Báthory, amely szerint: "A differenciális pedagógia tehát a társadalmi kohéziót erősítő pedagógia." Egy blogbejegyzés természetesen nem vállalhatja fel, hogy a "differenciális pedagógia" mibenlétét feltárja, ám arra feltétlenül alkalmas, hogy néhány napjainkban talán izgalmas, tágabb összefüggésre felhívja a figyelmet. Első megközelítésben elemi ingerenciát érzek, hogy a tudásgazdaságot mutassam be, ám az oktatás és társadalom egymásra hatása számomra komolyabb üzenetekkel bír. Nem elhanyagolható tényező, hogy az oktatás és társadalom összefüggéseinek elemzését tudományos igényességgel és a legszínvonalasabban John Dewey már elvégezte, néhány írása ebben témában magyar nyelven is olvasható (Iskola és társadalom; A gondolkodás nevelése; Az iskola és a gyermek élete; A gyermek és a tanterv) Tekintsünk most el (nem könnyű!) két szomorú ténytől: 1. Dewey teljes életműve még nem jelent meg magyarul. 2. Chicago messze van, 2014-ben innen nézve, mintha egy másik bolygón helyezkedne el. Abban jelentős egyetértés mutatkozik szakmai körökben, hogy a gondolkodás fejlesztésének egyik kiindulópontja Dewey 1910-ben megjelent How we think című könyve volt. Nem kell hozzá sokat gondolkodni, hogy rájöjjünk, azóta 104 esztendő telt el. Az iskola nem lehet gondolkodásmentes övezet! És ez még csak az érem egyik oldala. Az oktatás és társadalom összefüggéseit vizsgálva, az éremnek másik oldala is van...

"A tudatlanság öntudata"

Ezt (a számomra egyre érdekesebb kifejezést) még az 1990-es évek elején Szebenyi Pétertől egy tantervelméleti kurzuson hallottam. Bevallom őszintén akkor nem értettem, hogy mit is jelenthet igazán. Természetesen az inkább játékosnak tűnő összetételre felfigyeltem, ám emlékeim szerint némiképpen kissé bárgyún nézhettem magam elé (leánykori nevén bambulás) és furcsán mosolyoghattam az előadáson. Komolyabban felidézve a szövegkörnyezetet, Szebenyit akkoriban a Nemzeti alaptantervvel kapcsolatos viták ihlették meg, hogy a fenti kifejezésen elgondoltasson minket. Az érvek és ellenérvek demokratikus világában (lásd konszenzuskeresés) mélységesen felbosszantotta az olyan vitapartner, aki felkészületlennek bizonyult. Ráadásul a tájékozatlanságát, ami elsősorban az olvasottság hiányában keresendő, a magabiztossága mögé próbálta meg elrejteni. Szebenyi Péternél (ebben biztos vagyok) ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. 2014-ben értettem meg igazán, hogy mit jelent a "tudatlanság öntudata". Úgy gondolom, hogy nem igazán az olvasottság hiánya (lásd felkészületlenség) és a túlzott magabiztosság egyszerűnek tűnő  összefüggéséről van szó. Ennél érdemesebb mélyebbre ásni. A tudatlanság valójában műveletlenséggel párosul, az öntudat gőggel és fölénnyel. A fölényeskedő, másokat lenéző attitűd valójában leplezi és eltakarja a tudatlanságot és műveletlenséget. A "tudatlanság öntudata" virágkorát éli, divatos szóval élve, trendi. Ez engem nem igazán tesz boldoggá. Legfeljebb annyiban, hogy kezdem érteni, amiről annak idején Szebenyi Péter beszélt.

A pedagógia szabadsága

Az utóbbi időben (sajnos) egyre többször láttam orvosokat és nővéreket munkavégzés közben. Az első döbbenet akkor ért engem, amikor megjegyeztem azt, hogy mennyire lelkiismeretesen végzik a minőségi munkájukat. Az egyik professzor, kollégái között igazi szaktekintély, nemes egyszerűséggel a méltató mondataimra csak annyit válaszolt: "Itt minden a betegért van." Pestiesen szólva ez elég ütős mondat volt, rövid, ám nem utolsó sorban, lényegre törő. Természetesen nem tudtam kibújni a "pedagógusbőrömből" és rögtön a saját szakmámra gondoltam. Milyen egyszerű lenne, ha az iskolákban is minden a gyermekek érdekében történne. Kissé naiv asszociáció, különös tekintettel a törvény-tanterv-tankönyv ördögi háromszögében béklyóba kötött oktatási rendszerünkre gondolva. Az igazán elgondolkodtató jelenetet, akkor láttam, mikor az orvosok egy konzílium keretében a röntgenfelvételeket elemezték. Szakszerűen diagnosztizáltak (már ez is pedagógia!), majd ezt követően tényekkel alátámasztott és meghatározott esetek, valamint protokollok alapján  szakmai döntéseket hoztak. A professzionalizmus büszkesége mellett a megbeszélések bizalmi légkörére is felfigyeltem. Szakmaiság és bizalom. Ilyen egyszerű lenne a pedagógia szabadsága? Nyilván ennél összetettebb a dolog, ám komolyan gondolom, amennyiben ez a két alapelv sérül, akkor nehezen beszélhetünk szabad pedagógiai döntésekről. Számomra nyilvánvaló, hogy a pedagógia egy olyan professzió, amelyben a tanárok naponta fontos, szakmai döntéseket hoznak. Ezeknek a döntéseknek egy-egy generáció életére vonatkozóan hosszútávú hatásuk van. Amennyiben az intézmények vezetőit adminisztrátoroknak, Excel-táblázatokat töltögető gépeknek, a pedagógusokat pedig portfóliókészítő kisiparosoknak gondoljuk, akkor a pedagógiát egy betanított munkává züllesztjük le. A betanított munkások esetében nagy mértékű bizalmatlanság mutatkozik meg, a döntéseket a fejük felett hozzák meg. Ez nem a pedagógia szabadsága! A gyermekről pedig már szót se ejtsünk. :-(