2016. szeptember 12., hétfő

A tanár is ember, avagy "rezgések" és "dilik"

Tudom, kissé közhelyszerű ennek a bejegyzés-címnek az első része. Nyilvánvaló, hogy azokra a TANÁRAINKRA emlékszünk vissza szívesen, akiknek emberi gesztusai voltak. Egy-egy dicséret, néhány jó szó, kötetlen beszélgetés vagy akár egy reggeli kézfogás azonban örökké emlékezetes marad. Érdekes, hogy a távolságtartó, merev, kissé rideg személyiségek is felbukkannak az évtizedek távlatából, ám 2016-ban nem róluk szeretnék írni. Az emberségnek, különösen a pedagógiában, számos összetevője van. A leggyakrabban valóban azok az "apróságok" jelentenek sokat, amelyeket fentebb írtam. Tapasztalatom szerint azoban van két olyan tényező, amelyeket még a didaktika könyvekben sem lehet leírni. A "rezgések" és a "dilik" fantasztikus világa ez. Miért van az, hogy  minden gyakorlati kurzusomon vannak olyan hallgatók, akik elképesztő módon foglalkoznak a csoporttal. Ők minden bizonnyal a "született pedagógusok" kategóriájába sorolhatók. Megoldásaik ösztönszerűek, elsősorban a "nem-kognitív" képességeik fejlettek. A "rezgések" és a "dilik" már megmutatkoznak, ám kiteljesedésük még odébb van. Ráadásul egy fecske nem csinál sem "rezgést", sem "dilit", ehhez olyan tantestület és iskolavezetés kell, a szülőkről nem is beszélve, akik ezeket a furcsaságokat tolerálják. A "dilit" tekintve, második osztályomat (nem rangsor!) nyolcadikban sikerült négy napra elvinnem a Magas-Tátrába egy "búcsú osztálykirándulásra". Gyönyörű helyeken jártunk, a szlovák és a lengyel részt egyaránt bejártuk. Az egyik éjszaka, jó szokásomhoz híven, kitaláltam, mi lenne egy éjszakai akadályversennyel emlékezetessé tenni a kirándulást. A terv szinte tökéletes volt. Abban biztos voltam, hogy éjfél után kezdődik a verseny, az egyes állomásokat és feladatokat is aprólékosan megterveztem. Miután az osztályom már jól ismert, tudták, hogy valamelyik éjszaka érdemes ébren aludniuk. A fiúk szinte cipőben, alkalomhoz illő öltözékben várták a jól ismert elemlámpafényt és füttyszót. Egy valamire azonban nem gondoltam. Akkurátusan és pontosan indítottam el az első csapatot, még utánuk is kiabáltam. Megtanultam én a tanárképzőn, hogy milyen fontos a külső motiváció! Amikor az első fiúcsapat elnyargalt, akkor eszméltem rá, hogy hiszen az első állomás is én vagyok! Felvettem a nyúlcipőt és nyargaltam utánuk. Szerencsére akkor még edzésben voltam, így éppen utolértem őket. Csodálkoztak is a srácok, hogy kerültem oda. Ám a neheze csak ezután következett. Indítani kellett a következő csapatot. Úgy éreztem magam, mint a nyúl, amikor a sün és a sünné mosolyogva kiabálták: "Én már itt vagyok!" Mindent összevetve a verseny aránylag jól sikerült. "Csak" egy csapat tévedt el, ám annak egyik tagja a sötétben bizony beleesett a hegyi patakba. Egész éjszaka szárítottuk a vizes cuccokat és főztem a meleg teát. Másnap a buszban bizony némi "illat" is terjengett. Ezen még én is viccelődni kezdtem, ám a gyerekek harsány nevetése nem ennek szólt. Hanem a "dilimnek". Felejthetetlen évek voltak.  A "rezgésekről" később írok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése