30 éve tanítok. Sokszor eszembe jutnak a kezdő tantári éveim. Őszintén bevallva, egyáltalán nem volt könnyű időszak. Gondolom nem vagyok ezzel egyedül. Ösztönösen számos (jó értelemben vett) megdöbbentő dolgot produkáltam. Ma már tudom ennek a neveléstudományi hátterét, akkor ez még csak tétova próbálkozás volt. Szerencsére ezekre volt diákjaim is emlékeznek. Még néhány évtized múltán is nagyokat nevetünk egy-egy osztálytalálkozón azokon a történeteken, amelyek mögött a megdöbbentés pedagógiája húzóik meg. Úgy gondolom, hogy nincs ebben semmi különös. Remélem, hogy minél több pedagógus él át valami hasonlót. Tudományos szempontból Csíkszentmihályi "flow"-ja lehet a háttérben, no meg Marzano "tanítás művészete és tudománya". Hogyan működik ez a gyakorlatban? 1982-ben kezdtem el ezt a gyönyörű pályát, mikor is beültem a gyerekek közé társasjátékot játszani. No nem a megszokott módon, hogy bevittem kedvenc játékomat és lejátszottuk a partit, hanem arra buzdítottam a diákokat, hogy közösen találjunk ki egy játékok, beszéljük meg a szabályokat és játsszunk egy nagyot. Ez egészen jól ment, mígnem az igazgató asszony be nem jött a terembe és azt kérdezte: "Hol a Vili bácsi?" Valami ősi reflextől vezérelve, a terem közepén keresett (a gyerekek között voltam), ráadásul elég nagy zaj volt a teremben. Nota bene csendben elég nehéz társasjátékozni! Valami hasonló történt akkor is, amikor azt vettem észre, hogy nagyon fáradtak a gyerekek és kimentünk a közeli parkba bújócskázni. Az egyik diákom anyukája, aki haza akarta vinni a kislányát óvatosan megkérdezte: "Hol a Vili bácsi?" Érdekes, hogy mindenki engem keresett a 80-as évek elején. :-) Nem is ez az érdekes, hanem a diákom válasza: "Nem tudom, elbújt!" Valami ilyesmiről szól a megdöbbentés pedagógiája. Nehéz leírni, ám átélni egészen jó érzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése