2014. április 11., péntek

Az oktatás csődje

Kádár-rendszerének több hazugsága is volt. Tekintettel arra, hogy ez egy pedagógiai és oktatáspolitikai kérdésekkel foglalkozó blog, így egyetlen füllentésre (enyhe kifejezés) szeretném a figyelmet felhívni. Nevezetesen arra, hogy a magyar közoktatás teljesítménye jó. Az, hogy a hivatalos pártpropagandától eltérően, mégsem "minden szép és minden jó" a hazai közoktatásban, az 1970. évi IEA (International Association for the Evaluation of Educational Achievement) vizsgálatai, nem utolsó sorban az eredményei mutattak rá. Különösen igaz ez olvasásmérésre, amely (különösen az érettségizőket tekintve),Cs. Czachesz Erzsébet kifejezésével élve, "sokkolóan hatott a magyar közvéleményre". Tekintettel arra, hogy a természettudományos eredmények ennél lényegesen jobbak voltak, alapvető, mélyreható változások nem indultak el a közoktatási rendszerben. (Szőnyeg alá söprés kompetenciája.) Ellenérvként ezzel a megállapítással felhozható az 1972-es Párthatározat (normativitás a köbön), az 1978-as Nevelés és Oktatás Terv (egyszerűbben a 78-as tanterv), valamint a Magyar Tudományos Akadémia nevével fémjelzett Műveltségkép az ezredfordulón (egyszerűbben a Fehér-könyv) elemzés és jövőkép. Ám jelen blogbejegyzés számára nem ezek a kissé tétova lépések az izgalmasak, hanem a hivatalos politika válasza és kommunikációja. Ennek közismert esszenciája az alábbi gondolatban foglalható össze: "Minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve." Ennek cáfolatát és kritikáját a legszemléletesebben és tudományos igénnyel Báthory Zoltán (nem meglepő módon hazánk első IEA-delegáltja, majd a szervezet tiszteletbeli tagja) az alábbiakban fogalmazta meg: "A pártállam idején a hivatalos magyar didaktikai gondolkodásban és szakirodalomban hosszú időn át bagatellizálták a tanulók és az iskolák közti különbségeket, és szilárdan tartotta magát az a nézet, hogy az egyéni és társadalmi eredetű különbségeket központilag kitűzött, minden tanulóra egyformán érvényes nevelési célokkal és tananyaggal lehet kiegyenlíteni." Még ennél is egyértelműbben fogalmaz Báthory, amely szerint: "A differenciális pedagógia tehát a társadalmi kohéziót erősítő pedagógia." Egy blogbejegyzés természetesen nem vállalhatja fel, hogy a "differenciális pedagógia" mibenlétét feltárja, ám arra feltétlenül alkalmas, hogy néhány napjainkban talán izgalmas, tágabb összefüggésre felhívja a figyelmet. Első megközelítésben elemi ingerenciát érzek, hogy a tudásgazdaságot mutassam be, ám az oktatás és társadalom egymásra hatása számomra komolyabb üzenetekkel bír. Nem elhanyagolható tényező, hogy az oktatás és társadalom összefüggéseinek elemzését tudományos igényességgel és a legszínvonalasabban John Dewey már elvégezte, néhány írása ebben témában magyar nyelven is olvasható (Iskola és társadalom; A gondolkodás nevelése; Az iskola és a gyermek élete; A gyermek és a tanterv) Tekintsünk most el (nem könnyű!) két szomorú ténytől: 1. Dewey teljes életműve még nem jelent meg magyarul. 2. Chicago messze van, 2014-ben innen nézve, mintha egy másik bolygón helyezkedne el. Abban jelentős egyetértés mutatkozik szakmai körökben, hogy a gondolkodás fejlesztésének egyik kiindulópontja Dewey 1910-ben megjelent How we think című könyve volt. Nem kell hozzá sokat gondolkodni, hogy rájöjjünk, azóta 104 esztendő telt el. Az iskola nem lehet gondolkodásmentes övezet! És ez még csak az érem egyik oldala. Az oktatás és társadalom összefüggéseit vizsgálva, az éremnek másik oldala is van...

2014. április 9., szerda

"A tudatlanság öntudata"

Ezt (a számomra egyre érdekesebb kifejezést) még az 1990-es évek elején Szebenyi Pétertől egy tantervelméleti kurzuson hallottam. Bevallom őszintén akkor nem értettem, hogy mit is jelenthet igazán. Természetesen az inkább játékosnak tűnő összetételre felfigyeltem, ám emlékeim szerint némiképpen kissé bárgyún nézhettem magam elé (leánykori nevén bambulás) és furcsán mosolyoghattam az előadáson. Komolyabban felidézve a szövegkörnyezetet, Szebenyit akkoriban a Nemzeti alaptantervvel kapcsolatos viták ihlették meg, hogy a fenti kifejezésen elgondoltasson minket. Az érvek és ellenérvek demokratikus világában (lásd konszenzuskeresés) mélységesen felbosszantotta az olyan vitapartner, aki felkészületlennek bizonyult. Ráadásul a tájékozatlanságát, ami elsősorban az olvasottság hiányában keresendő, a magabiztossága mögé próbálta meg elrejteni. Szebenyi Péternél (ebben biztos vagyok) ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. 2014-ben értettem meg igazán, hogy mit jelent a "tudatlanság öntudata". Úgy gondolom, hogy nem igazán az olvasottság hiánya (lásd felkészületlenség) és a túlzott magabiztosság egyszerűnek tűnő  összefüggéséről van szó. Ennél érdemesebb mélyebbre ásni. A tudatlanság valójában műveletlenséggel párosul, az öntudat gőggel és fölénnyel. A fölényeskedő, másokat lenéző attitűd valójában leplezi és eltakarja a tudatlanságot és műveletlenséget. A "tudatlanság öntudata" virágkorát éli, divatos szóval élve, trendi. Ez engem nem igazán tesz boldoggá. Legfeljebb annyiban, hogy kezdem érteni, amiről annak idején Szebenyi Péter beszélt.

2014. április 7., hétfő

A pedagógia szabadsága

Az utóbbi időben (sajnos) egyre többször láttam orvosokat és nővéreket munkavégzés közben. Az első döbbenet akkor ért engem, amikor megjegyeztem azt, hogy mennyire lelkiismeretesen végzik a minőségi munkájukat. Az egyik professzor, kollégái között igazi szaktekintély, nemes egyszerűséggel a méltató mondataimra csak annyit válaszolt: "Itt minden a betegért van." Pestiesen szólva ez elég ütős mondat volt, rövid, ám nem utolsó sorban, lényegre törő. Természetesen nem tudtam kibújni a "pedagógusbőrömből" és rögtön a saját szakmámra gondoltam. Milyen egyszerű lenne, ha az iskolákban is minden a gyermekek érdekében történne. Kissé naiv asszociáció, különös tekintettel a törvény-tanterv-tankönyv ördögi háromszögében béklyóba kötött oktatási rendszerünkre gondolva. Az igazán elgondolkodtató jelenetet, akkor láttam, mikor az orvosok egy konzílium keretében a röntgenfelvételeket elemezték. Szakszerűen diagnosztizáltak (már ez is pedagógia!), majd ezt követően tényekkel alátámasztott és meghatározott esetek, valamint protokollok alapján  szakmai döntéseket hoztak. A professzionalizmus büszkesége mellett a megbeszélések bizalmi légkörére is felfigyeltem. Szakmaiság és bizalom. Ilyen egyszerű lenne a pedagógia szabadsága? Nyilván ennél összetettebb a dolog, ám komolyan gondolom, amennyiben ez a két alapelv sérül, akkor nehezen beszélhetünk szabad pedagógiai döntésekről. Számomra nyilvánvaló, hogy a pedagógia egy olyan professzió, amelyben a tanárok naponta fontos, szakmai döntéseket hoznak. Ezeknek a döntéseknek egy-egy generáció életére vonatkozóan hosszútávú hatásuk van. Amennyiben az intézmények vezetőit adminisztrátoroknak, Excel-táblázatokat töltögető gépeknek, a pedagógusokat pedig portfóliókészítő kisiparosoknak gondoljuk, akkor a pedagógiát egy betanított munkává züllesztjük le. A betanított munkások esetében nagy mértékű bizalmatlanság mutatkozik meg, a döntéseket a fejük felett hozzák meg. Ez nem a pedagógia szabadsága! A gyermekről pedig már szót se ejtsünk. :-(