A közgazdaságtan egyik érdekes szakkifejezése. (hunger for innovation) Valóban elgondolkodtató szóösszetétel, különösen pedagógiai szempontból. A megújulási képesség fejlesztése egy oktatási rendszer számára olyan, mint egy falat kenyér. Ez talán még jópofa megállapításnak is tűnik. A dolog attól kezdve azonban már komolyabbá válik, ha a hazai közoktatás innovációskapacitására gondolunk. A helyzet tragikuma akkor lesz különösen szembetűnő, ha (a közgazdaságtannál maradva) az alábbi, talán közismert mondás jut az eszünkbe: "Innoválj, vagy meghalsz!" A túldramatizálástól menekülve, érdemes a pedagógiai innováció néhány évtizedes múltjáról röviden megemlékezni. Talán nem lesz tanulságnélküli felvillantása azoknak a folyamatoknak, amelyek a sztálini oktatáspolitika lebontásának a jegyében, valamikor az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején kezdődtek el. Számos oka van annak, hogy az innovációéhség ebben az időszakban kezdett kialakulni a hazai pedagógiában. Ennek eredője a nemzetközi nyitás volt, főként az értékelés (1968) és a tantervelmélet területén (1971). A hazai oktatásügy nemzetközi beágyazottságának eme tétova lépéseinek eredményeképpen, az 1970-es és az 1980-as éveket méltán nevezhetjük magyarországon az innováció aranykorának. Érdekes, hogy a nemzetközi tudástranszfer mellett az "alulról jövő népi kezdeményezések", szakszerűbben fogalmazva a kísérleti programok is elindultak hódító útjukra. Örvendetes, hogy a tudományos támogatás (Fehér Könyv), a pártpolitikai hátszél (1972-es Párthatározat) és az országos tantervi reform (1978-as tanterv) is adott volt. A sztálini oktatási rendszer megváltoztatását, azonban naivitás lenne pusztán a pedagógiai innováció és a fent érintett szerencsés körülményeknek tulajdonítani. A kádári puha diktatúra olyan társadalmi, gazdasági és kulturális folyamatokat generált, amelyek erőteljesen hatottak a pedagógiai innovációra. Sommásan megállapítva, a demokratizálódás és az "innováció aranykora" között számos összefüggés mutatható ki. A sztálini, centralizált rendszer bukásához az utolsó lökést az 1985-ös "Autonómia-törvény" és az 1989-es politikai rendszerváltás adta meg. Az innovációéhséget és az "innováció aranykorát" egy jól érzékelhető telítődési korszak követte az 1990-es évek végén. Ennek is számos oka van, ám ez talán egy következő bejegyzés témája lehetne. Számomra sokkal érdekesebb, hogy a 21. században, a 2010-es években, egy erőteljesen központosító oktatási rendszervben, mi a helyzet a pedagógiai innovációval. Úgy gondolom, hogy az innováció éhség - aranykor - telítődés korábbi ciklikus folyamata komoly optimizmusra ad okot. 2014-ben érzékelhető egyfajta innovációéhség a pedagógiában. A nemzetközi tudás, az előző évtizedeknek köszönhetően adott. Számos szakértő, intézményvezető birtokolja. Ugyanakkor azt is érzékelik (kisebb-nagyobb mértékben), hogy a hazai (oktatás)politika erőteljesen szembe megy azokkal a nemzetközi folyamatokkal, amelyek a fejlett országokra jellemzőek. Nem elhanyagolható tényező, hogy a korábban említett "szerencsés körülmények": tudományos támogatás, pártpolitika, tanterv manapság már inkább gátjai a hazai oktatási rendszer fejlődésének. Sőt, a pénzügyi források szisztematikus kivonásával együtt akár az innováció sírásóit is üdvözölhetjük bennük. Mielőtt azonban a kardunkba dőlnénk, ne feledjük azt, hogy Szebenyi Péter szavaival élve, a "mélystruktúrában" tétova mozgások kezdődtek meg. Fejlesztő műhelyek és programok, képzett intézményvezetők, valamint Báthory Zoltán kifejezésével, "a mozdonypedagógusok", manapság talán "magányos partizánharcosok" jelzik azt, hogy a hazai pedagógiai innovációnak még vannak tartalékai. Közismert, a remény hal meg utoljára. Nota bene, a pedagógiai innováció még ennél is erősebb.
