Több szempontból sem felejtem el a gimnáziumi éveimet. Természetesen az emberfia elsősorban az örök barátságra és a nagy szerelemre emlékszik. Néha azonban pedagógiai emlékek is előbukkannak. Mindenekelőtt a rutinszerűség és az uniformizáltság jut az eszembe. A meghatározott koreográfiák és rituálék, amelyek sok mindenre nem voltak jók. Osztály vigyázz, hetes jelent, majd napló kinyit és jöhetnek a felelők. Álljunk meg itt egy pillanatra! A napló lapjainak a zizegését és a tanárok átható pillantását nehéz elfelejteni. Tekintettel arra, hogy a betűrendben eléggé hátul helyezkedtem el, a napló lapozgatásának az időtartama sokat rontott az állapotomon. Néha döbbentem tapasztaltam, hogy már a T betűnél járnak és még senki sem ment ki felelni. Mit történt ilyenkor? Enyhe gyomorremegés, nevezhetjük ezt komolyabb helyzetetekben (bevallom őszintén nem minden órára készültem) hasi fájdalomnak is, verejtékcseppek indulnak el a homlokon és a halántékon. Egyszerűbben fogalmazva csend és félelem uralta az osztálytermet. A feleletek után, hosszas tanári magyarázat az új anyagról és természetesen a mágikus erővel bíró táblai vázlat. Néha munkafüzeti gyakorlatok, majd az összegzés kellős közepén kicsöngettek. Ami nem fért be az órába az természetesen házi feladat volt. És ez így ment napjában többször is (természetesen tisztelet a kivételnek!!!!). Tanári pályafutásom legelején elhatároztam, hogy szakítok a csend és a félelem pedagógiájával! Ez úgy gondolom egészen jól sikerült, mígnem egy felejthetetlen napon megálltam a helyettesítő táblánál és elkezdett remegni a gyomrom, talán még a verejtékcseppek is megjelentek a homlokomon. Döbbenten szembesültem azzal, hogy az egyik kezelhetetlen zömmel fiúosztályba küldtek be éneket helyettesíteni. Bár korábbi pályafutásom során egyszer nótafának választottak, ám az énekhangomra annyira azért nem voltam büszke. Ilyenkor sok minden történik a tanáremberrel, amit már a költők is megírtak: "S jutott eszembe számtalan, szebbnél-szebb gondolat." Hirtelen ötlettől vezérelve lementem a testnevelésszakos tanárhoz és kértem tőle a focilabdát. Kérdezte, hogy miért kell ez nekem. Némiképpen meglepődött, amikor azt válaszoltam, hogy megyek éneket helyettesíteni. Mondanom sem kell, hogy kivittem az osztályt a közeli parkba focizni. A döbbenet akkor ért, amikor beléptem a tanáriba és hatalmas csend fogadott. Majd egy idősebb kolléganő, szinte félve odajött hozzám és azt mondta: Elsétált az ajtó előtt, ő még sosem hallotta ilyen csendben ezt az osztályt. Mit csináltam velük? Ránéztem, büszkén kihúztam magam és csak ennyit mondtam: Ez maradjon az én titkom. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése