Képzeld, Apu! Feldobtak!

Igazán szerencsésnek mondhatom magamat, hogy a pedagógiai pályáfutásomat napközis nevelőként kezdhettem. Sokan azt mondják, hogy az első időszak, amolyan mélyvíz, amelyben nagyon gyorsan kiderül az elmélet és a gyakorlat közötti különbség. Számomra azonban a napközi igazi "élményfürdő" volt. Lubickoltam benne, amit szerencsére a diákok is hamar észrevettek és kifejezetten örültek neki. Ráadásul mindezt képesítés nélkül tehettem meg (abban az időben még volt erre lehetőség), így a pedagógiai megoldásaim nagyobb részt ösztönösek voltak. Némileg ironizálva, kissé viccesen szoktam mondani: "Még egyetlen tanárképző intézmény sem bírt elrontani." Mielőtt azonban a nevelétudomány szakemberei megorrolnának rám, szeretném leszögezni, hogy a későbbiekben sikerült az elméleti hiányosságaimat pótolnom, amit három pedagógiai diploma is jelez. Mind a mai napig mívelem a tudományt, követem a hazai és a nemzetközi folyamatokat. Ám ennek a blogbejegyzésnek nem én vagyok a főszereplője. 19 éves koromban kaptam egy másodikos osztályt, magam sem gondoltam, hogy egy életre szólól élmény és tapasztalat lesz belőle. Ráadásul - szerencse a köbön - egy kis időszakot leszámítva, hét évig velem voltak. Ötödikben az osztályfőnökük lettem, én ballagtattam el őket. Az ELSŐ OSZTÁLYOMAT! Imádtunk focizni, ami a közösségépítés mellett, számos további pedagógiai haszonnal bírt. Sem magatartási, sem tanulmányi problémáim nem voltak. Szerencsére az iskolaudvaron jól lehetett meccseket játszani, a közelben is volt park és igazi futballpálya is. Természetesen bujócskáztunk, társasjátékoztunk, torpedóztunk és még ki tudja mennyi játékot játszottunk. Ám az igazi fénypontja a napközis foglalkozásnak az volt, amikor kimentünk focizni. Peti, termeténél fogva, hamar kitűnt a társai közül. Olyan "bödedanis", tankszerű középcsatár volt, aki ráadásul kitűnően látott a pályán és ontotta a gólokat. A tanév fénypontja az évfolyambajnokság volt, amelyben (minő meglepetés) az osztályom a döntőbe jutott. Elérkezett Peti nagy napja! Emlékeim szerint a bajnoki döntőben, amikor már egy góllal vezettünk, akkor Peti szinte a hátán vitte be az ellenfél játékosait a kapuba és hatalmas gólt lőtt. A győztes gólt! Ami ezúton történt, az nincsen benne a didaktika könyvekben. Petit a csapat és jómagam többször feldobáltuk a magasba. Csak később, a szülői értekezlet után jött oda Peti apukája, aki elmondta, hogy a fia aznap este nem nagyon tudott elaludni. Be nem állt a szája, csak mesélt és mesélt. A döntőről, a győztes góljáról és a hatalmas ünneplésről. A történet legszebb része az volt, amikor Peti azt mondta: "Képzeld, Apu! Feldobtak! " Azóta valamivel több, mint három évtized telt el. Idén találkoztam az ELSŐ OSZTÁLYOMMAL. Sajnos Peti valamiért nem tudott eljönni. Ma már nem tudnám feldobni, de ezt a bajnoki döntőt szívesen felelevenítettük volna. Ebben biztos vagyok!