A pedagógia szabadsága

Az utóbbi időben (sajnos) egyre többször láttam orvosokat és nővéreket munkavégzés közben. Az első döbbenet akkor ért engem, amikor megjegyeztem azt, hogy mennyire lelkiismeretesen végzik a minőségi munkájukat. Az egyik professzor, kollégái között igazi szaktekintély, nemes egyszerűséggel a méltató mondataimra csak annyit válaszolt: "Itt minden a betegért van." Pestiesen szólva ez elég ütős mondat volt, rövid, ám nem utolsó sorban, lényegre törő. Természetesen nem tudtam kibújni a "pedagógusbőrömből" és rögtön a saját szakmámra gondoltam. Milyen egyszerű lenne, ha az iskolákban is minden a gyermekek érdekében történne. Kissé naiv asszociáció, különös tekintettel a törvény-tanterv-tankönyv ördögi háromszögében béklyóba kötött oktatási rendszerünkre gondolva. Az igazán elgondolkodtató jelenetet, akkor láttam, mikor az orvosok egy konzílium keretében a röntgenfelvételeket elemezték. Szakszerűen diagnosztizáltak (már ez is pedagógia!), majd ezt követően tényekkel alátámasztott és meghatározott esetek, valamint protokollok alapján  szakmai döntéseket hoztak. A professzionalizmus büszkesége mellett a megbeszélések bizalmi légkörére is felfigyeltem. Szakmaiság és bizalom. Ilyen egyszerű lenne a pedagógia szabadsága? Nyilván ennél összetettebb a dolog, ám komolyan gondolom, amennyiben ez a két alapelv sérül, akkor nehezen beszélhetünk szabad pedagógiai döntésekről. Számomra nyilvánvaló, hogy a pedagógia egy olyan professzió, amelyben a tanárok naponta fontos, szakmai döntéseket hoznak. Ezeknek a döntéseknek egy-egy generáció életére vonatkozóan hosszútávú hatásuk van. Amennyiben az intézmények vezetőit adminisztrátoroknak, Excel-táblázatokat töltögető gépeknek, a pedagógusokat pedig portfóliókészítő kisiparosoknak gondoljuk, akkor a pedagógiát egy betanított munkává züllesztjük le. A betanított munkások esetében nagy mértékű bizalmatlanság mutatkozik meg, a döntéseket a fejük felett hozzák meg. Ez nem a pedagógia szabadsága! A gyermekről pedig már szót se ejtsünk. :-(