Szerintem sokan vagyunk, akik élőben vagy emlékezetes felvételeken élvezhették a "dzsemmelést". A jam session a koncertek egyik felemelő pillanata mind a zenészek, mind a közönség számára. A lényege a spontaneitás, azaz a szabad zenélés, az imporvizáció, mindenféle előírt kotta és begyakorolt, rutinszerű mozdulatok nélkül. Nem meglepő, hogy a zenészek arcán gyakran jelenik meg a mosoly, a vidám tekintetek gyakran találkoznak, a hangulat fergeteges, hiszen az örömzenét a közönség is élvezi. A siker garantált, a jam session felejthetetlen. Gyakran utazom tömegközelekedési járművekkel és néha figyelem az arcokat. Sokszor tapasztalok közönyt, befeléfordulást és pesszimizmust. A Harry James Angus Band megpróbált ezen változtatni és egy kreatív ötlettől vezérelve egy tömegközlekedési járművön kezdtek el örömzenélni. Az érdeklődők körbevették a zenekart, számos fotó is készült. Ám nem ez az igazán lényeges momentum. A többi utas hangulata is megváltozott! Néhányan mosolyogtak, mások a ritmusra mozogtak, még többen (nem kis dolog) elfelejtették néhány percre a mindennapok gondjait. A lelkes blogolvasók ezen a linken nézhetik meg a felvételt: http://www.youtube.com/watch?v=LI2_Zribd9s A pedagógia felől megközelítve a fentieket, jogos a kérdés: Van-e örömzenélés a tanításban? Történik-e bármilyen "szabad zenélés", "kotta nélküli improvizáció" az osztályteremben, nota bene a tanórán kívüli foglalkozásokon? Hiszem, hogy a "közönség" számára vannak ilyen örömteli, felejthetetlen pillanatok. Meggyőződésem, hogy ez nem a jam session privilégiuma. Mielőtt azonban kényelmesen hátradőlnénk a karosszékünkben, érdemes az alábbi kérdésen elgondolkdoni: Van-e örömzenélés a tanulásban?
A
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése