2015. szeptember 28., hétfő

A tananyag csapdájában

Régóta érzem, hogy a tananyagnak meghatározó ereje, primátusa van az oktatásban. Szinte nincs olyan terület, amelyet ne határozna meg az alábbi kérdés: Mit tanítson az iskola? 1777 óta törvények, tantervek és tankönyvek több-kevesebb (inkább ez utóbbi) sikerrel próbáltak meg választ keresni erre az egyre bonyolultabbá váló kérdésre. A jelzett évszám nem véletlen, az I. Ratio Educationis kiadásának az éve, Mária Terézia az állami szabályozásban látta a felvilágosult abszolutizmus értékeinek és filozófiájának hatékony megvalósítását az oktatásban. Az uralkodó úgy gondolta, hogy fizetett hivatalnokok segítségével próbál meg válaszolni a fenti kérdésre, központilag szabályozza és írja elő a tanítandó tananyagot. E tekintetben kétségtelen tény, hogy ő volt az első, ám némi szarkazmussal megállapítva, nem az utolsó. A hatalomgyakorlási technikák finomabbá váltak, a fizetett hivatalnokok mellé tudományos intézmények, kutató és fejlesztő intézetek, szakszervezetek, civil szervezetek és nem utolsó sorban szakértők zárkóztak fel. Hol élénk vita alakult ki a tantervi kánon mibenlétéről és részletes leírásáról, máskor néhány küldetéstudatban gazdag, az uralkodó köreihez tartozó, ahhoz kötődő emberek döntöttek a kérdésben. A kánonviták fellángoltak, majd lecsendesedtek. A XX. század vége óta folyamatosan azt érzem, hogy a focihoz és az oktatáshoz mindenki ért. Kis túlzással, lassan 10 millió szövetségi kapitány és ugyanennyi pedagógiai szakértő országa leszünk. Félreértés ne essék, nincs azzal baj, ha élénk társadalmi vita bontakozik ki az oktatás kérdéseiben (ennek a hiánya napjainkban különösen érzékelhető), ám a tananyag csapdája valahol a "tudatlanság öntudatánál" kezdődik. A tananyagnak azonban nemcsak mélystruktúrája, hanem csapdája is van. Mária Terézia világa még egyszerű, belátható volt, a második ipari forradalom azonban a XIX. század végén már alapjaiban is megremegtette a tananyagközpontú oktatást. Az iskola azonban még védte ősi bástyáit, a változásra (annak ritmusa össze sem hasonlítható napjaink pörgésével) az oktatási rendszer a labdarúgásban jó ismert szurkolói buzdítással reagált: "Mindent bele!" Ez a szemlélet jól tetten érhető az 1978-as Nevelés Oktatás Tervében, közismertebb nevén: a '78-as tantervben. Bár az az első olyan tanterv hazánkban, amelyik differenciálja a tananyagot, ám a pedagógia gyakorlata (nem meglepő módon) egyszerűen összeadja a törzs és kiegészítő anyagot. Ezt követően  hazai oktatás mind a mai napig a tananyagcsökkentés lázában ég. Az elv egyszerű: végy el négy királyt, hat képletet, öt földrajzi helyet és nyolc irodalmi életrajzot és a rendszer rögtön képességfejlesztő lesz. Kétségtelen tény, hogy a dolog ennél bonyolultabb. A tananyaggal foglalkozó nemzetközi összehaasonlító tanulmányok egyértelműen jelzik, hogy a probléma nem mennyiségi, hanem strukturális. Milyen mértékben kapcsolódnak egymáshoz az egyes tantárgyak tananyagai, mennyiben eszközei a fejlesztésnek? A kérdések nyilvánvalóan költőiek. A tananyag legnagyobb csapdája az, hogy 1777 óta (nem csoda) darabokra hullt, a magolás és a diktálás (már Mária Terézia korában is kritika tárgyát képezte) továbbra is uralkodó az iskolákban. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a pillanatnyi memória intenzív megterhelése másképp nem is mehet. A diákok azonban furfangos, eszes lények. A tanyag ez utóbbi csapdájára hihetetlen sebességű felejtéssel válaszolnak. Úgy csinálnak, mintha figyelnének, a tényanyagot bemagolják, az éppen aktuális tantárgyi dolgozatot több-kevesebb sikerrel megírják. A megértést, a megtanultak alkalmazását felejtsük el, a magasabb rendű gondolkodási műveletekre nincs idő. Az uniformizált világban a kreativitás szinte már szitokszóvá válik. A tananyagközpontúság hívei ünnepelnek, kényelmesen hátradőlnek a karosszékeikben. észre sem veszik, hogy ők is csapdába kerülnek. Valójában a tananyag győzött, Mária Terézia meg odafent mosolyog. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése